QLL Kvantum Nyelvtanulás

Tuvudszivígy beveszévélnivi?

Én sokáig nem tudtam. Sőt, azt sem, hogy ezt madárnyelvnek nevezik. Amikor a gyerekek elkezdték, egy kukkot sem értettem, a nagyok pedig élvezték, hogy kirekeszthettek titkosított beszélgetésükből. Nagyon figyeltem, mert nagyon meg akartam fejteni titkukat, de önerőből nem sikerült. Ha azóta ilyen rejtélyre találok, kísérletezgetés helyett eleve feladom.
Egy jószívű pajtásom megszánt, és beavatott a Nagy Titokba – illetve a „tivitovokbava” – , megtanultam a globális eljárást. A precíziós szabálya valami olyasmit mondana, hogy minden szótag után megszakítjuk a szó kimondását, és a „v”-mássalhangzóhoz kötött, a megelőző szótaghoz illő magánhangzóval töltelékszótagot szövünk normális beszédünkbe... Ne!
Beavatásom után egy ideig magam is boldogan adtam tovább másnak a titkot, mert persze Titkot én sem tudtam tartani.
Nyelvészi, pontosabban pszicho- illetve neuro- és szociolingvisztikai elemzést érdemelhetne ez a móka. Mit is tanulunk, gyakorlunk vele?
Beszédhibásak, dadogók megértésére is szükségünk van. A hibásan szegmentált beszédprodukció helyébe a hibajavítottat kell helyeznünk. A mondani szándékozottat kell értenünk a kimondott helyett. A betoldások álcázásra szolgálnak, és szándékosan megnehezítik a hibajavítást. A részekből, részletekből, töredékekből is fel kell ismernünk az egészet. Működtetnünk kell hozzá a nyelvi előrelátást, ehhez pedig az emlékezés, az érzékelés, a ráismerés, a beazonosítás, a zavarás figyelmen kívül hagyása kell, és a megszakításba bekevert zaj kiszűrése. Mindezt fejlesztené a madárnyelv?
Talán ha az olvasás tanításába bevezetnék, hogy a leírt szöveget egyszer-
egyszer játékosan madárnyelven kelljen kezdetben kiolvasni, ha a szöveg tipográfiájában a szótaghatárokon valamilyen, a csoportképzést és elhatárolást segítő machinációt alkalmaznánk, akkor a betűcsoportos olvasás és a valós kiejtés jobban összekapcsolható lenne...
(Azt hiszem, hogy rajtam valami ilyesmi segített volna.)
Vajon az idegen ajkúak magyarra tanításában milyen tudás-stádiumtól kezdve lehetne megmutatni, gyakoroltatni ezt a gyerekjátékot? Más nyelvekben is őshonos a madárnyelv valamilyen megfelelője? Használhatná azokat az idegennyelv-oktatás? Bányászkodhat ebben, kinek kedve tartja.

Amikor az elemiben tollbamondásra került sor, a madárnyelvhez hasonló érthetetlenségű volt számomra tanítóm szótagolt beszéde. Az egyes szótagok között elég hosszú szüneteket tartott, hogy mindenki leírhassa, amit diktált. Körmöltük. Tettem valahogy valamit magam is, de közben csak pislogtam. Nem jöttem rá, hogy a szavakat szótagokra bontva mondják, de nekem magamnak magamban mé – gis csak ösz – sze kell – e – ne – von – nom – ő – ket. Sem folyékony olvasásom tempójával, sem kézírásom szépségével vagy helyességével nem büszkélkedem.
A halandzsanyelvek fontos élményeim voltak. Sokáig átvertek, akik „tudtak” franciául, és máris mondták, mutatták: „Pápülá pádon, lábán szőr! Lékopota, demá nő!” – és abban a ritmusban, tempóban, ahogyan elmondták, bizony ez a „Pap ül a padon, lábán szőr...” – mondat valóban franciásan, sőt franciának hangzott. Furcsa dolog a beszéd megértése.
Lenne rajta mit megértenünk.
Kabarétréfák biztos sikert hozó eleme, ha valaki akcentussal beszéli a magyart, vagy magyarból szőtt szöveget idegen akcentussal mond, vagy énekel. Nevetünk, mert olyannyira más a jelentés, mint a globális hangzáskép alapján való várakozásunk.

Kedves ismerősömet, Manót Amerikában telefonon hívtam lakásán. „Szia, Manóka! Hogy vagytok?” kérdésemre és megismétléseire kitartóan felelte, hogy „Sorry, I don’t understand you.” – s végül csak a harmadszori hívásomra nem tette le újra a telefont. Kiderült: az előző napon hasonló időpontban ugyancsak férfihang telefonált, aki nem angolt, valami spanyolt hablatyolt. Manó ugyanerre számítván saját becenevét és tulajdon anyanyelvét nem értette meg.
Felejthetetlenül tanulságos eset. Arról mesél, hogy a beszédértés nem hangok elemzéséből (fonémák analíziséből) fakad, hanem sokkal inkább várakozásból, beállítódásból és találgatásból. Ha a hangokat elemeznénk, a tájnyelvek jellegzetes hangzóeltérései teljes káoszt okoznának. Ám sem ezek, sem a szokásos beszédritmikai hibák – hadarás, dadogás – nem okoznak megértési problémát. Viszont a magyarostól eltérő ritmusúra és hangsúlyúra torzított beszéd zavarba ejtő tud lenni. „Mín mu líkaz elöbe szééd megertesé?” Talán a beszédprozódián? A hangzásalakzaton? Többön?


Merre van a Nyaló kút?

A beszéd megértési és a beszéd meg-nem-értési folyamat számomra személyes ügy. Bonyolultabb is, egyszerűbb is az, mint amilyennek pszicholingvisztikai és más elemzések mutatják. Úgy tűnik, döntő elem a beszéd megértésében a beállítódásom, a várakozásom, a találgatásom, a vártra való ráismerésem, vagy tévesztésem.
A nyelvvel, beszédértéssel foglalkozó szakirodalomban érdekességként szokás megemlíteni a fülbesúgásos szótovábbítás játékát. A világ minden táján ismert és gyakorolt játék. Része a nyelvi kultúránknak. Erdélyben drótnélküli telefonnak, Bulgáriában félrebeszélő telefonnak, a németeknél „Stille Post”-nak, azaz csendes postának hívják. Az angolok kínai suttogásnak mondják az „Add tovább!”-, vagy „Gyorsposta”-játékot.
Mindenütt a világon nevetésbe torkollik, hogy mivé is alakul egy elindított szöveg néhány érzékelés és továbbítás során. Hitetlenül kipróbáltam magam is gyerekkoromban. Kell a személyes tapasztalat, hogy a hihetetlent tudomásul vegyük.
Vajon nem kellene az ilyen törvényszerű félreértés-félrehallás jelenségére valami elfogadható magyarázat is? Ha lenne is valahol, én eddig nyomát nem leltem. Magam eltöprengtem a jelenségen. Ennyire azért nem lehet pontatlan a beszédértésünk. Azt hiszem, hogy három fontos elem van, mely szerepet kaphat e különös jelenség kialakulásában.
A sugdosás hátulról előre halad, és az elől állót teljesen felkészületlenül éri a mögötte álló megszólalása. Itt tehát egy reakció-időnyi késlekedéssel kezdi el az ember érzékelni ls összerakni magában, hogy mit is mondanak mögötte.
A másik elem, hogy az előre adott üzenet rövid, egy-két-szavas, néhány szótagos kifejezés. Így a reakció idő letelte után már csak nagyon rövid, egyesek számára túl rövid információs elemet lehet csak felhasználni az érzékelt szó találgatásos értelmezéséhez.
A harmadik, hogy a találgatáshoz nincs semmiféle kontextus-ismeret, amely támpontot adhatna a továbbítandó üzenet mibenlétének találgatásához.
Házi gyártású elméletem szerint saját hangképző szervünk egyben beszédértésre szolgáló szervünk is. A hangzás, a szájról olvasás, és a kontextus egyéb támpontjai és hangképző szerveink mikromozgásai alapján könnyen kitaláljuk, hogy mit is mondhatott a másik. A figyelt szöveg vélt megfelelőjét magunkban felgyorsított mikromozgásokkal elismételjük, ha tudjuk, és jelentését így kitaláljuk, félreértjük, vagy csak nem értjük.
(Bio-komputerem gondolati modelljének tanúsejtparcellái azok, akik kérdés és kérés nélkül aktivizálódva jelentkeznek, ha számukra ismerős, és a helyzetbe illeszkedő mintázatot vélnek a mikromozgássorban felismerni.)
Hasznos ez a találgatósdi.
Gyerekének beszédét kezdetben csak anyja érti. Beszédhibás felnőttek beszédét többnyire értjük, főleg, ha helyes ritmusban, hangsúllyal, helyes prozódiával, csupán hibás hangokkal beszélnek. Eltérő tájszólást beszélők is értik egymást. Dadogókat, hadarókat, beszédritmushibás embereket fárasztó hallgatnunk, mert kényszerű imitációnkkal némán magunkra vesszük az ő beszédüket, és a néma belső beszédünkben folyton korrigálnunk kell a hallott szöveget. A másik beszédhibájának, beszédmodorának saját beszédünkbe való átvétele nem feltétlenül csúfolódás tehát. Más beszédmodorára rövid időn belül ráhangolódunk ugyan, de hálátlan szerep, amikor korábbi beszélő hosszabb fejtegetése, előadása után el kell fogadtatnunk a hallgatósággal saját beszédmodorunkat.

Miként a beszédnél sem a hangokra, olvasáskor sem a betűre figyelünk, hanem a szöveg mögötti közleményre, jelentésre. A betűképegyüttesből ugyancsak mikromozgásos belső beszédet produkálva találgatjuk, hogy mi lehet a leírt szöveg. Hiába szólnak tehát hozzánk, ha beszédértő szervünket éppen olvasáshoz használjuk. Vagy ez, vagy az.
Fülünkkel semmi baj. Mint amikor tele a kezünk, olvasáskor ugyanúgy foglalt egyetlen létező beszédértő szervünk. Eszerint bölcs a szabály, mely tiltja az embereknek, hogy többen egyszerre beszéljenek. Szegény szinkrontolmácsok. Nekik munkafeladatuk, hogy egyik nyelven értésre, másik nyelven beszédre szimultán használják hangképző szervüket. Nem csoda, hogy kevesen képesek rá. Ők is csak korlátozott ideig, és mindig hamar kimerülnek tőle.
Nem csak illetlenség tehát –, hanem erőszakos cselekedet minálunk – mástól szavába vágva elvenni a szót. Hasonló agresszió, ha olvasó vagy fogalmazó embert beszédünkkel letámadunk. (Van olyan kultúra is, ahol az egymás túlkiabálása elvárt és megengedett bejelentkezési eszköz.)
A félrehallás érdekes, általános jelenség. Az óvodából jövet nagyfiam, Tamás csillogó szemmel, boldogan szavalta a frissen tanult versikét:
„Erre kakas! Erre tyúk! Erre van a Nyaló kút!”
Felnőtt mindentudóként korrigálni próbálom a szöveget: „Gyalogút” az, ami erre van, nem „Nyaló kút”, de ő bizonygatja, hogy ő tudja jól. Tekintély-párbajunkban reménytelen helyzetbe kerülök. Ő volt ott az óvodában, ő hallotta a verset az óvó nénitől, és az óvó néni csak jobban tudja nálam. Az esti fürdetésnél megismétlődik a jelenet, csak most már két gonosz felnőttbe ütközik a gyermek igazába vetett hite. Mi tagadás, a tehetetlen dühből fakadó, keserves sírás lett belőle.

Az állatok emberi beszédre tanítása valószínűleg azért is jár csekély eredménnyel, mert hiába van nekik is fülük, ha hiányzik beszédünk értéséhez a mi beszédértő, vagyis imitációs üzemmódban használt hangképző szervünk.
Az ember sem különösen sikeres a papagájok, énekes madarak és más állatok kommunikációjának megfejtésében, és talán hasonló anatómiai okból. Sokkal egyszerűbb persze a morgani elvek szerint azt feltételeznünk, hogy hangadásuk területvédő, vagy más, primitív célt szolgál csupán.
Csak tudnám, hogy a költöző madarak két kontinens között a levegőben miféle területet védenek?! Hitem szerint ennél azért gazdaságosabban bánik az evolúció során a természet az élőlények erőforrásaival.
A delfinek és a cetek kedvenceim. Nyilvánvalóvá vált kommunikációjuk láttán végre nem lehet mellébeszélni. Elő kellett vennünk a fehér zászlót, és – a további keresést és reményt fel nem adva – a „fogalmunk sincs róla, miként csinálják” beismerésével meg kellett adnunk magunkat.

Az emberek idegennyelv-tanulása kapcsán szerzett tapasztalataim egy része megmagyarázhatatlan volt, amíg magyarázatot nem kapott az előbb vázolt beszédértés-elméletemmel. Mondhatnám, hogy gyakorlati szempontból hasznos, talán még helyes modellnek is bizonyult.
Hiszem, vallom és alkalmazom, hogy minden verbális emberi nyelvtudás és nyelvhasználat alapja a belső néma – azaz az immanens – beszéd. Tudom, hogy ezért ezt a beszédértés képességet, és vele párhuzamosan az artikulációs, azaz kimondási képességet kell minden egyéb előtt a nyelvtanulóban kialakítani. Elengedhetetlenül kell az a háttérismeret a találgatásos beszédalakzat-felismeréshez is, a beszéd nyelvi elemeinek kreatív kombinációjához is, hogy aktív beszélőként később legyen miből merítenünk a gondolataink kifejezéséhez.
A félremondás – a bakizás – adódhat a félreolvasásból, vagy a máshol járó gondolatoknak és a beszédcselekvés végrehajtásának összegubancolódásából. Elkövetője gyakran nem is veszi észre, hogy mást mondott, mint akart. Már csak ezért is kell az információ-feldolgozásba és a kommunikációba a hurok, az egyébként feleslegesnek tűnő ismétlés és visszautalás, a visszacsatolás., azaz a redundancia. Hajón a szóbeli utasítás félreértése megengedhetetlen következményekkel járna, ezért évszázados, ha nem régebbi rítus minden parancs kötelező visszaismétlése fennhangon.

Ha már a nyelvnél és az ismétlésnél tartunk: a iskolában a szóismétlés kínos kerülésére szoktattak rá. Nem értettem ugyan, hogy miért bűn – teszem azt – anyámat háromszor vagy négyszer is anyámként megnevezni dolgozatomban, ha róla van szó, de megalkuvó az ember: ha hibának számít, hát kerüljük!
Az iskolában tanított stilisztikai szabálynak azóta is igyekeztem többé-kevésbé megfelelni, és csak akkor gondolkoztam el miértjén, amikor anyanyelvi lektorként dolgozó brit ismerősömtől megtudtam, alig győzi magyar fordítók angol szövegeit cikornyátlanítani. Kacifántokkal találkozik, ahelyett, hogy az odaillő There is/There was – azaz a „van/volt” – kezdettel indítanák az egyszerű közlést tartalmazó mondatokat. Annyiszor, ahányszor indokolt.
Lám, nekik nincs szükségük a monoton szóismétlés elkerüléséhez új szavakra. Inkább éneklően beszélnek. Más hangmagasságban újra kiejtett azonos szó nem ugyanazt a neurális agyparcellát használja, amelyet nemrég kisütöttek, és egy időre lemerült. A feltöltődéshez pihenő kell mind a beszélőnek, mind a hallgatónak – gondolom mostanában. De vigyázat! Én is csalok!
Ez az állítás csak feltételezés, megalapozatlan elméletgyártás, ha magától értetődőnek tűnik is számomra.

Vissza a tartalomjegyzékhez Tovább egy másik fejezetre

© 2020 Minden jog fenntartva! Relaxa Kft., Budapest