Pountney Michaelné Gyôry Katalin

„Nagynéném helyett a bátyám ment a szekrény mögé”

avagy a különféle nyelvtanulási módszerekrôl szerzett tapasztalataim

Apám franciatanár volt, és sohasem akarta, hogy gyermekei az iskolában tanulják a nyelvet, mondván, hogy azt ott lehetetlen elsajátítani. Ezért hol franciaajkú személyekkel taníttatott bennünket különórán, hol önmaga adott nekünk szabadidejében hébe-hóba franciaórákat, mindig a régi, „bevált” módszerek szerint.

Akkoriban az iskolákban minden nyelven a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat kellett dicsôíteni, és az angol nyelvleckék hôsnôje például egy bizonyos Mrs Takács volt, akinek sem Angliához, sem bármiféle angol környezethez vagy kultúrához semmi köze nem volt, de a magyar fiatalok életéhez sem sok.

Apám legalább Franciaország szépségeirôl beszélt nekünk, és megkövetelte, hogy franciául írjuk meg neki nyári élményeinket a Balaton-partról. Óráin viszont szinte kizárólag nyelvtani gyakorlatokkal nyúzott bennünket, amelyeknek szárazságát humorral igyekezett fűszerezni.

– Mondjátok franciául: „Nagynéném helyett bátyám ment a szekrény mögé” – adta fel a feladatot a prepozíciók gyakorlására. Nôvéremmel csiklandós kacagások közepette, egymást segítve, nagy nehezen végre kinyögtük a nyakatekert mondat francia megfelelôjét.

Apám mosolygós szigorral folytatta:

– Jól jegyezzétek meg ezt a mondatot, mert ezt az életben soha többet nem fogjátok hallani. Ezzel kifejezésre is juttatta a klasszikus nyelvtanulási módszerekrôl alkotott véleményét. Jómagam késôbb az egyetemen nyelvésznek, nyelvtanárnak készültem, és ösztöndíjasként, már az ófrancia nyelvtörténet és Moličre ékes nyelve birtokában jutottam ki a hatvanas évek elején Franciaországba. Ott aztán rögtön kiderült, hogy a francia nyelvtan fölényes és alapos tudása nemcsak hogy nem volt elegendô ahhoz, hogy vendéglátóimmal, egy kedves párizsi értelmiségi házaspárral a mindennapok dolgairól fesztelenül elcsevegjek, hanem kifejezetten gátló körülménynek bizonyult. A született franciák egy számomra új, szinte ismeretlen nyelven társalogtak, melyet meg kellett tanulnom, ha kommunikálni óhajtottam velük.

A sokévi tanulás eredményéhez, vagyis franciaságom nyelvtani tökéletességéhez görcsösen ragaszkodtam, és közben spontán megnyilvánulásaimat meggátolták a nyelvtani formulák. Az lázított fel legjobban, hogy azok az idegenek, akik kizárólag gyakorlatban, az utcán sajátították el a nyelvet, bár hibásan, de folyékonyan és önfeledten csevegtek, és tökéletesen megértették magukat.

Hosszú évekig tartott, míg francia beszédem természetessé vált. Férjhez mentem, majd miután ledoktoráltam francia irodalomból, családanya lettem, és tízévi pelenkázás után végre sikerült könnyedén és fesztelenül társalognom.

Férjem angol nemzetiségű. Elhatároztuk, hogy gyermekeinkkel mindketten kizárólag a saját anyanyelvünkön fogunk beszélni. Ehhez következetesen tartottuk is magunkat.

Gyerekeink így pici koruktól három nyelven beszéltek: apjukkal angolul, velem, az anyjukkal, magyarul, a külvilággal pedig franciául. Ha olykor egy francia barátunk angolul szólt hozzájuk, gyanakodva néztek rá, és franciául válaszoltak neki; rögtön észrevették a legenyhébb idegen akcentust is. – Mindenki beszéljen a saját nyelvén! – gondolták. Óvakodtunk tôle, nehogy bármiféle nyelvtant is beléjük verjünk, és a mi nyelvünkön írni és olvasni is maguktól próbálkoztak.

Amikor odaszóltam valamelyikhez: „Hívd apádat ebédelni!”, az tüstént sarkon fordult és mondta férjemnek: „Daddy, lunch is ready!”, és ha a francia bejárónôm megkérdezte, mit mondott neki, a hároméves pöttöm villámgyorsan közölte vele a mondat francia megfelelôjét. Nem szó szerint fordította, hanem a megértett lényeget mondta el saját szavaival a harmadik nyelven:

– „Qu’il peut venir manger.”

Én fáradtam bele a háromnyelvűségbe, nem ôk. Tizenöt éve már, hogy nem beszélek otthon magyarul. Legkisebb fiam már nem sokra emlékszik, de amikor nemrégen megpróbáltam magyar szöveget olvastatni vele, a „csurgói” szót „csurgai”-nak olvasta, ösztönösen alkalmazva a magyar nyelv ezen fonetikai sajátosságát, melyre pedig soha senki nem tanította.

A nagyobbak szintén nyelvtantudás nélkül, ösztönösen beszélték a magyart, az angol nyelvtan pedig késôbb, az iskolai angol órákon tudatosult bennük.

Azóta is arról álmodozom, milyen jó lenne úgy megtanulni egy nyelvet, ahogy gyerekeim tanultak hármat egyszerre. Könnyedén és jó kiejtéssel, fölösleges nyelvtan nélkül, mint az anyanyelvünket.

Azt hittem, ez csak gyermekkorban lehetséges, márpedig én már közelebb vagyok a sírhoz, mint a bölcsôhöz. A közelmúltban elmentem három hétre Görögországba, és ottlétem utolsó napjaiban észrevettem, hogy már kedvem van beszélni, holott nem tudom a görög nyelvtant. De annyi mindent megértettem, különösen a folyton ismételt és szituációkhoz kötött kifejezéseket, hogy az volt az érzésem, hogy már tudnék beszélni is. Sajnos, haza kellett jönnöm.

A napokban meghallgattam egy német nyelvű Relaxa-kazettát. Félórai hallgatás után úgy éreztem, hogy ezzel a módszerrel hamarosan megtanulnék németül. Sôt, mintha már tudnék is egy kicsit. Mintha már napok óta Németországban lennék, és rám ragadnának az ismételt kifejezések, mint Görögországban. Nem is kellett elmennem hazulról, s kedvem volna beszélni, mint Görögországban. De a kazettát nem kell otthagynom, mint ahogy el kellett hagynom Görögországot. Lehet, hogy a Relaxával még megtanulhatok németül?
‘95. november

Tovább a következő cikkhez |Vissza a tartalomjegyzékhez