Vészfék, ABS és nevetés

„Az ablakon kihajolni veszélyes és szigorúan tilos!” – Villamoson, vonaton, ácsorgásaimban szinte kényszert éreztem arra, hogy újra meg újra elolvassam a figyelmeztető szövegeket. A vészféknél most az áll, hogy: A fogantyút meghúzni csak veszély esetén szabad. Aki indokolatlanul húzza, megbüntetik. Régen annyit írtak, hogy „ meghúzni szigorúan tilos.” Eljátszottam a gondolattal: meghúzom, csikorgás, mindenki dől, zuhan, de én terpeszben állva jól megkapaszkodom. Ribillió! „Mi történt?” – és én ártatlan tekintettel állok a kérdezősködők között. Ez csak fantáziálás maradt. Kíváncsiságomnál erősebb a gyávaságom.
Agyunk is rendelkeznék vészfékkel? Néhány tíz- vagy százmilliárdnyi idegsejt van agyunkban. Egyik könyv szerint 30 milliárd, a másik szerint 300 milliárd, legtöbben a 100 ill. 200 milliárdot írják, és találkoztam olyan forrással is, mely szerint több mint 500 milliárdnyi van belőlük. Kicsire nem adunk!
Már egyetlen milliárd is elképzelhetetlenül sok. A százmilliárd számokkal leírva 100.000.000.000. Ennyi idegsejt, mely egyenként akár 10.000 szinapszissal rendelkezik, melyen keresztül távoli idegsejtekkel képesek kapcsolatot tartani. Ezek az oldalsó kinövések kellően rejtélyesek, de úgy hírlik, hogy a sejt aktivitását szinapszisa gátolhatja ill. serkentheti.
Az idegsejtek ilyen sokirányú és nagy számú kapcsolati lehetősége minden képzelőerőt meghalad. Hatalmas, hurkolható, térbeli hálózatok rendszerét alkotja, mely nyilván „félkézzel is” elintézheti a megkezdett változások várható folytatásának „számítását”. Belső vészcsengőnket megszólaltatni, vészfékünket meghúzni csak akkor és annak kellene – de akkor azonnal –, ha valahol a várttól merőben eltérő esemény árnyéka előrevetül. Hogy indokolatlanul ne rángassuk a vészféket, meg kell(ene) bizonyosodnunk arról, hogy a veszedelem tényleg fennáll-e, csakhogy az élőlény nem vonat. Inkább százszor vészfékezzünk hiába, mint egyszer megkésve reagáljunk! – gondolom elhamarkodottan.
De nem így van. Ha csak 2-szer, 3-szor is ugyanaz a dolog vészfékezésre késztet, a következőre már megszokottabbá válik és tizedikre megtanuljuk, hogy az ijesztgetésre ne kapkodjunk a fékek után. Belekalkuláljuk a lehetőségekbe az ismert váratlanságokat is, csak az ismeretlent nem.

A várt előre látottól való eltérés egyébként áramütésként ér. Ijesztő-bénító pillanata megsemmisíti biztonságunkat, megzavarja tevékenységünket, érzés-, élmény- és gondolatvilágunkat.
A váratlanság bénít? Egy pillanatra igen, és jó okkal. A belemerevedés, a dermedés ugyanis akcióképessé tesz. A teljesen váratlan élmény pillanatában megfeszülünk és okát keresve, minden idegszálunkkal egész testünkre, minden érzékszervünkre és a váratlansággal kapcsolatos gondolatunkra figyelünk.
A belső elválasztású mirigyek is megteszik a magukét, és a szervezet riadókészültségi állapotba kerül. Sellye János könyve, az „Életünk és a stressz” három-négy évtizede megdöbbentő, izgalmas értelmiségi olvasmányként jelent meg a hazai könyvpiacon. Mára a stressz agyoncsépelt kifejezés, melynek jelentését mindenki tudni véli. Valóban ismerjük?
A vérbe az egyik mirigy CRF hormont, majd a másik ACTH hormont ereszt.
A mellékvesekéreg gluko-kortikoidokat, mely glukóz, azaz izomtáplálék keletkezését serkenti. Az adrenalin a vérkeringést, szívműködést serkenti. Az immunrendszert gátló hormonok is a vérbe kerülnek, melyek hatása órák múlva érvényesül. Sok, ilyen-olyan aktiváló és gátló hormont ismernek már, és valószínű, hogy ezeket a magamfajta laikusnak nem kell ismernie.

Más a fenyegetettség stressze, és más a váratlanság.
A váratlanság hirtelen „csenget”, akárcsak a valódi vészcsengő. Hangjára figyelmünk „elejti” azt, ami foglalkoztatta, és keressük a csengetés okát. Amikor kiderítettük, tesszük azt, amit kell. Ha semmit sem kell tennünk, felengedjük a cselekvéseink fékjét, és folytatjuk, amit megszakítottunk. Ám a belső elválasztású mirigyek már beleavatkoztak állapotunkba.
A belső izgalmi majd megnyugvást hozó periódusaink már beindultak.

Gondolati kapaszkodónak használom ezeket a képeket. Nem szó szerint veendő, absztrakt matematikai számításokban gondolkozom. Inkább valamilyen analóg jellegű, belső számítógép konkrét folyamatainak működésbe-hozataláról. A vészfékezéshez kell a majdnem mindenre kiható fékrendszer és a vészféket meghúzni tudók sokasága.

Szívverésünk, keringésünk az ijedelemtől semmiképpen ne álljon le! – és szerencsére nem is teheti ezt. A szív működésének önkormányzata van, mely nincs az agyi kormányzásnak közvetlenül alárendelve. Olyannyira nincs, hogy kómában, sőt, agyhalál állapotában is működésben maradhat.

Cselekvésünket megszakító vészfék-rendszerünket ki ne tapasztalta volna meg? Összerezzenve megdermedünk, lélegzetünk egy pillanatra eláll, rekeszizmunk megfeszül, ha valaki a hátunk mögül váratlanul megszólal vagy megérint. Izmaink összerándulása fontos, mert feszülő izomzatból könnyen indítható kipattanó cselekvés – hatalmas ütés, kiáltás, sikoly, gyors menekülés. Magunk is meglepődünk rajta, amikor megéljük.

„Ülj le! Kapaszkodj meg! Mondanék valamit.” – mondom kedvesemnek, de viccesre veszem, és kivárom, amíg tényleg belém kapaszkodik. Kimondom a meglepőt, és érzem, most meg sem rezzent tőle. Kapaszkodásából mosolyogva, komótosan enged. „Tudod-e, miért mondtam, hogy kapaszkodj?” – és visszakérdés a válasza: „Hogy ne rezzenjek össze?!”

Ha valamire nem számítunk, előbb dermedünk, semmint mérlegelnénk. Nehéz, szinte lehetetlen elkerülni az összerezzenést. Mérlegelni, értékelni már csak a dermedésben szoktunk. Nulláznánk minden folyamat agyi feldolgozását és tágra nyílt szemmel és füllel, minden eszközünkkel tisztázzuk, hogy vaklárma vagy vészhelyzet zavart-e bele tevékenységünkbe.
Ha minden rendben van, akkor felengedünk.

Amikor becsapnak, megviccelnek, akkor a hatásszünettel előkészített poén pillanatában először a váratlanság hat, és erre dermedünk. Feszül a rekeszizom is, a belénk szorult levegőnek megnő a nyomása. Azonosítjuk a váratlan élményt, és mivel oktalanul dermedtünk, kiengedjük a dermedési féket. Árad tüdőnkből a visszafojtott levegő.

Ha... – ennyi a hahota legelső hangja, de máris elakad hangunk. Hátha csak tévedtünk, és visszatekintünk a váratlanság pillanatára. Ekkor újra belénk szorul a levegő. Aztán megint felengedünk, és szól a ha-ha-sorozat második tagja. Ugyanígy buggyan ki majd belőlünk a harmadik, negyedik, amíg csak váratlanságként tudjuk megélni a visszatekintés és helyzetfelismerés pillanatát.
Ciklikusan változik a spontán dermedés és felengedés, amíg képzeletünk ide-oda kapkodja tekintetét, és húzogatja, engedgeti ki testünk vészfékeit. Mint az ABS fék gépkocsink kerekének fékezésekor a megcsúszás határán kattogva fog-elenged-fog-elenged működéssel rángatja a kocsit, úgy rángatja testünket a dermedés-fék, és bugyog a hahota, és közben cselekvésképtelenné válunk. Lehet, hogy még könnyünk is kibuggyan.
Könnyünkben a szervezetünkben felgyülemlett hormonok egy része is távozik? Mondják, hogy más összetételű az örömkönny, mint a bánatból fakadó.

A védekezés leállítása más hormonális működéssel jár, mint az eredeti stresszel járó dermedés. Ennek a felszabadító hormonális hatásnak megrészegítő hangulatváltozás a következménye.
Alig-alig lehet elfojtani a spontán nevetést. Nagyon egyéni, hogy kinél milyen erejű és mennyi ideig tart. Mindemellett a mértékletes és őszinte nevetés kellemes testi érzés.
Kínunkban is nevetünk néha, de mennyire más annak tartalma. Tanult viselkedés lenne a nevetés is?
Valószínűtlennek tartom, amikor a nevetési kényszer elementáris erejére gondolok. A stressz-dermedést szokás egy „Fuss vagy üss!” helyzetnek nevezni. Én úgy látom, hogy ez a „Fuss/üss/kiálts/sikolts, vagy kacagj!” egy tőről, a váratlanság okozta dermedés tövéről fakad.
A mosollyal, hahotával kapcsolatos modellem bizonyára csonka, ha csak a kétállapotú, dermedés-kiengedés szabályozás-sorozatban szemlélem a jelenséget, és nem veszem hozzá a belső elválasztású mirigyeink működését, melytől hangulatunk, kedélyállapotunk megváltozik, sem pedig azokat a fokozatosságokat, amelyek az elmosolyodás, a kuncogás, a nevetés, a röhögés és a hahotázás szavaink jelenítenek meg.
A kuncogás a hahotához hasonlóan kibuggyanó, visszafojthatatlan. Hangulatunk kiinduló állapota, az öröm, a vidámság, a derű vagy ezek ellenkezői is bizonyára belejátszanak az egész hahotázásunk folyamatába.
Nevetni jó! – mértékkel és megfelelő okkal. Halálra nevettetve lenni, csiklandozottnak lenni nem az. Ilyen lenne az ember?
Vajon csak az ember lenne ilyen?

Az állatok dermedési reakciója hasonló. Meg tudjuk-e viccelni őket és vajon megviccelik-e ők is egymást? Tudnak-e és szoktak-e ők is hahotázni? Etológiából az egyetemen tanítják az állatok nevetés-megnyilatkozásait. Érdekes lehet, miként az is, hogy min, mikor és miért nevetnek.

Mi mímeljük olykor a derűt vagy a komolyságot. Szájkörüli izmaink játékával mosolyt erőltethetünk arcunkra, de szemkörüli izmaink árulkodnak valódi állapotunkról, hacsak nem tudunk ezekkel is színészkedni.
Vajon a valódi mosoly olyan izomfelengedésből származik, melyhez a szemkörüli izmok megfeszülése és felengedése is hozzátartozik?
Köreinkben bocsánatos bűn, sőt, a csoport által gyakran honorált erény, ha valaki a másikat megvicceli, oktalanul ijesztgeti. Igaz, nem teheti bárki bárkivel. Udvari bohócot viszont azért tartottak, hogy az uralkodó hímet is meg lehessen viccelni. Vajon az állatok szociális viszonyai között valami ezzel analóg szerep megfigyelhető-e? Mostantól nyitva tartom erre is a szemem.
A hangulat és testi megnyilatkozásai között kapcsolatnak kell lennie.
A közfelfogás egy okú megközelítésű. Azt sugallja kultúránk, hogy azért mosolygunk, mert derűsek, vagy azért sírunk, mert bánatosak vagyunk. A fordítottját gondolók szerint ha mosolygunk, derűssé válunk. Szerintem féllábú mindkét megközelítés. Ha az egyik képletes lábról a másikra áthelyeződő súlypontra, és ennek váltogatására gondolok, akkor látom benne a pillanatok összegzésében fennmaradó folyamatot.
Vajon mi lehet a boldogság?

Kibírod-e a hétfogást?

… és én tudtam, hogy nem bírom ki. Talán az egy, vagy két fogást igen, még a négyet is, de a hetet – sokáig reménytelen volt. Már amikor közelítettek a testemhez, máris felnevettem. Vajon miért nehéz a hét fogást kiállni? Ha nem bírom ki a hétfogást, más miként bírja ki mégis? Mi a csudától kell nevetni valamin, amiben semmi nevetnivaló nincs, legfeljebb csak a csiklandozás? És ugyan mi nevettető van a csiklandozásban? És a hétfogásban?
A váratlanságok, a dermedési reakciók és a felengedések működnek. A megérintést bár várjuk, mégis váratlan helyen és váratlan pillanatban érezzük. Amikor érezni kezdjük a szorítást és arra számítanánk, hogy az folytatódik, akkor jön a váratlan.
Váratlan pillanatban, hirtelen elengedéssel szűnik meg az érintés.

Gyerekként minderről semmit nem tudtam, mégis valahogy megtanultam nevetés nélkül kibírni. Micsoda diadal, amikor a másik megpróbál halálra csiklandozni, én meg közönyösen mosolygok igyekezetén.
Kibírni a hétfogást vajon annyit tesz-e, hogy spontán reakcióimat gátlás alá helyezem? Kötve hiszem, hogy ez lehetséges lenne. Akkor?
Felkészülök és várom az eseményt? Igen. Megtanulom várni az egyébként szokatlant. Ettől a felkészüléstől csökken a váratlanság, és megtanulom gátlás alá helyezni a spontán reakciómat.
A hétfogással tanulom uralni, tudatosan irányítani viselkedésemet.

Csiklandós vagy? Ha igen, hol? A talpadon? Mindegy is, hogy hol! Akárhol! Megcsikizhetlek? – kérdeznek, és már csiklandoznak is. – Neee! A csiklandozás borzalmas! A csiklandozás az idegrendszer extrapolációs mechanizmusának, az idegi parcellák működésének szándékos meggyötrése… Ha sikerült szadista gyötrőim csiklandozásának fapofával ellenállni, az nem színlelés, hanem tartalmi változás volt. A közönyösségben az egész nem volt többé rossz. Hol van ehhez az idegrendszeri kuplung, melytől rezzenéstelen arccal sikerült megélni azt, ami előbb komolyan érintett?

Képes vagyok-e színlelni? Képesek-e az állatok? Mint tudjuk, a felnőtt állatok egy része mestere a színlelésnek, de az újszülött, vaksi kiskutya, macska nem. Mikor, miként, kitől és miért tanulja meg a felnövekvő egyed? Saját kútfejéből, génjeiből meríti-e? Innovativitásának eredménye-e, vagy netán másoktól tanulja el? Kultúrájukban örökítik-e át a színlelni-tudásukat az állatok, csakúgy, mint az emberek?
Eretnek kérdés következik. Vajon a nevetés és a humor valóban olyan és akkora érték-e, mint amekkora nimbusza van? – és ugyan miért?
Azt gyanítom, hogy egyáltalán nem az.

Sok társasági vagy kommersz nevettetés csiklandozás csupán. A bohóc és a bohóckodó jópofizó kizökkentenek tevékenységemből. Megzavar a dolog komolyan vételében és valami egészen másra tereli a figyelmemet. Olyanra, ami nem tartozik az éppen folyó cselekvéshez, ami eltér figyelmem tárgyától. A bohóc csizmát tesz az asztalra.
A kizökkenés szemlélet- és kedélyváltásra teremt alkalmat, és lehet ez hasznos is, jó is. De min nevetünk, amikor ismert kabarészínész lép a színpadra, és meg sem szólal?! Amióta a bohóckodás technológiája pőrén előttem áll, nem hogy irigyelném a bohócokat, inkább megesik a szívem igyekezetükön.

Aki nevet, az bizonyára örül, feltéve, hogy nem kényszeredetten vagy kínjában nevet. De miért örül, aki nevet? Mást várt, mint ami bekövetkezett?
Becsapták, vagy mert becsapta önmagát?
Megijedt, leblokkolt a váratlanságtól, de azonnal megbizonyosodott, hogy nem volt semmi ok az ijedelemre? A nevettető másként nevet, mint a megnevettetett. Őt nem zavarja saját vicce. Ellenkezőleg, ő várja a kellemes kibontakozást, és ha az elmarad, a kudarc számára a váratlanság.
Miért is nem nevetünk szívből az ismert viccen újra? Csak mert elmarad a váratlanság és a velejáró dermedés.
Mosolyra telik ilyenkor, de kacajra nem.
Társaságban a többiekkel együtt nevetünk ugyan, sőt, akkor is, azon is, amikor a viccmesélő maga kacag. Ezekre a választ az imitációs kényszerben még csak sejtem, de hogy miért érez alig legyűrhető késztetést a viccmesélő az elsült poén megismétlésére, arról sejtelmem sincs.
Vajon a nevetés tanult viselkedés?
Először talán azért nevettem, mosolyogtam, mert anyám is nevetett rám…. A nevetés ragadós – így mondja a köznyelv. Meg az ásítás is és még mi minden más?! Szemlátomást nincs benne semmi, de semmi racionális, mint ahogy a tejbegrízes kanálra való tátogásunkban sincsen.
Miért is lenne?!

Vissza a tartalomjegyzékhez Tovább egy másik fejezetre