Érzékelés és képzelet

A képzelet és a testi reakciók

Ismerik az őszibarack ízét? Szeretik-e a zamatos, érett, egészen lágy sárgabarackot? Aromás, zamatos tud lenni, nem mint oly gyakran a töknek bizonyuló sárgadinnye. Szeretik az érett körtét? A szilvát zöldes lilán, vagy a lágyra megérettet? Ismerik a savanyított szilvát is? És a szilvapálinkát?
Nekem muszáj volt nyelnem egyet, amíg ezeket a sorokat beírtam a szövegszerkesztőmbe. Hát nem különös?
Mi köze nyálelválasztásomnak szövegszerkesztő tevékenységemhez? Ha Pavlov doktor a kísérleti kutyái helyére engem köt ki, s csak emleget különféle ételeket, mérhetően működne-e nyálelválasztásom? Akkor is, ha nem lenne metronóm, ha nem csengetnének, s ha nem adnának nekem a kísérlet után egy falatot sem?
Azt gyanítom, hogy sokáig, ha nem is korlátlan ideig remekül működnék egy ilyen kísérletben mindenfajta kondicionálás, megerősítés nélkül.
Vajon Iván Petrovics kísérletében a metronóm hangja „kutyanyelven” nem annyit jelentett-e a kísérleti jószágnak, mint embernyelven az étel vagy az etetés szó? Vajon a kutyák nyálelválasztását a metronóm vagy a kutya képzelete indította el?
Tudom, a metronóm számunkra is érzékelhető, a kutya képzelete pedig hozzáférhetetlen, amíg azt tartjuk róla. De ettől már bizonyos is, hogy nincs, vagy hogy megnyilvánulásait egyszerűbb dolgokkal célszerű magyarázni?
Miért gondolják sokan az íróasztal mellől vagy a szószékről, hogy a kutyának nem lehet képzelete, és miért, hogy csak nekünk, egyedül csak nekünk, embereknek lehet? Nekünk van, ebben akkor is bizonyos vagyok, ha a pszichológia könyvek nagy része említést sem tesz róla, más része meg foglalkozik ugyan vele, de ... – hagyjuk egyelőre!

Van-e a fa ágára oldalszélben leszálló madárnak is képzelete? Kell, hogy legyen neki. Vajon a póknak hálója szélén, prédára várakozva lehet-e elképzelése a leendő prédájáról? A háló rezdüléseiből – mint a horgász zsinórja mozgásából – izgalomba jön-e? Már az előjelekből érzékeli-e a préda eljövetelét? Tudja-e előre, hogy lakomája szúnyog, légy vagy ízletes darázs lesz-e?
Vajon az elefántok vagy Pavlov kutyája, netán a labirintusban futó patkány, és a többi, velünk hasonlatos anatómiájú állat képzelete ne működnék váratlanság esetén a mienkhez hasonlóan? Ők ne látnák, ne éreznék meg a dolgok folytatását, ne ahhoz igazítanák viselkedésüket? A nyálelválasztás vizsgálata a kutya intelligenciáját és előreszámoló képességét bizonyítja.
A kutya rájött, hogy az ételt a metronóm adja.
Pavlov naplója szerint a megkötözöttségből elengedett kutya a kísérletben nem az ételéhez, hanem a metronómhoz ment, és farkcsóválással köszönte az ételt. Intelligens kutyának jóban kell lennie a Metronóm-Istenekkel. Csak a köszönet után jön a jóllakás.

A kellemes eseménynek elébe vágó működés, a felkészült várakozás és beállítódás hasznos volt a kutyának, és rendszeresen megerősítést is nyert. Jó, ha tapasztalatainkból és intelligenciánkból fakadó előrelátásunkhoz, és nem holmi vélt „genetikai programhoz” igazítjuk viselkedésünket.
Az eseményeknek elébe vágó viselkedést a szabályozástechnikában is alkalmazzuk. Fel kell csak idézzem magamban a műegyetem egyik buktató, szelektáló tantárgyában, a szabályozáselméletben erről tanultakat. A szabályozott jellemző változásainak sebességével, netán gyorsulásával arányos beavatkozások ilyen hatásúak.
A szabályozáselmélet elvonatkoztat a konkrét folyamat fizikai, biológiai jellegzetességeinek mibenlététől. Ugyanezt teszi az idegrendszer is. Mindegy neki, hogy hang, kontúr, íz vagy illat az, ami változik a külvilágban. Mindent semleges, íztelen, szagtalan idegi aktivitásra alakít át. Csak az a lényeg számára, hogy a várakozásának megfelelően változik-e valami, vagy nem.
Furcsa érzés. Ebben a megvilágításban testünk és idegrendszerünk együttműködésének végletekig leegyszerűsített modelljét látom most. Hatásmechanizmusokat képzelhetünk idegi folyamatainkba, melynek közös nyelvük az idegi működés. Lehet ez elvben nyitott láncú vagy hurkolt. Élőlényben a többszörös hurkoltság a valószínű.

A folyamatszabályozás elméletében a lényeg egyszerű. A külvilágban anyag és energiatárolók feltöltődése, kisülése és hasonlók miatt holtidőkre, a változások mértékével arányos, vagy sebességétől, gyorsulásától függő késleltetésekre, reagálásokra számíthatunk. Ha idegrendszerünk képes ezeket a maga belső nyelvén modellezni, képes lehet viselkedését a tetszőleges külső folyamatokhoz hozzáigazítani. Az élővilág alkalmazkodik.
Tudatos elemzéseinkhez jó, ha a rendszerelemeket matematikailag meg tudjuk jeleníteni. Ezek egyenként még szemléletesek, de egészükben elménk számára áttekinthetetlenek. Csak felvetem: arányos, integráló és differenciáló viselkedéselemekből, ezek hierarhikus egymásba ágyazásából és hurkolásaiból építhetnénk fel tanulási, viselkedési modelljeinket.
A reflexekre, a kondicionálásra, vagy éppen a genetikára vonatkozó ismeretek az általános műveltségünknek részét képezik. Kár, hogy a dinamikus folyamatok viselkedéséről és irányításukról szóló ismeretek nem.

Magam egyetemi éveim előtt irányítástechnikából analfabéta voltam. Az irányítástechnika alfája a vezérlés, bétája a szabályozás. Egyszerű az egész.
A vezérlésben a beavatkozások következményének nincs visszahatása magára a beavatkozásra. A programvezérlés – feltételekhez rendelt vakvezetés. Isten óvjon bennünket egy genetikailag beprogramozott gépkocsivezetőrobottól! Ha kicsit félrehúz a kocsi, máris az árokban találjuk magunkat.
A szabályozás során „ez” hat „arra”, és a következmény visszahat „erre”, magára a beavatkozásra is. A gépkocsi úton tartásának szabályozásakor a robot az út tengelyvonalától való irányeltéréstől, a sebességtől és más tényezőktől függően, finoman változtatja a kormánykerék helyzetét, ami az út tengelyvonalától való irányeltérésre visszahat, és erre a szabályozó robot ismételten változtat a kormány helyzetén.
A szabályozás hurkolt hatásláncú működtetés, és hogy baj ne legyen belőle, kell a folyamatszabályozáshoz a hozzáértés. Az ideges kezdő vezető vagy a rosszul tervezett „robot” hamar árokba varázsolja a gépkocsit.
Mozgáskoordinációnk több hurkolt szabályozási kör harmonikus működésére és együttműködésére támaszkodik. Működési összhangja, – még ügyetlenségeink váratlan következményeinek korrigálása is – magasfokú élvezet. A figyelem szabadkorcsolyázása a méla unalom helyett. Tesszük. Anélkül, hogy tudnánk róla, miként tesszük.

Vajon mi változik meg a tapasztalással, a tanulással és miként rögzül észrevétlenül bennünk? És ami kezdetben spontán figyelmet igényel tőlünk, miként válik begyakorlott szokássá, sztereotip viselkedéssé? S ha már rögzült, miért és miként szublimál, vész el egy része vagy egésze – ugyancsak észrevétlenül az idő múltával, és olykor nyomtalanul?
Mi a tudás? Mi a felejtés, azaz a megszerzett képesség elvesztése?
Miért kell évről évre újra és újra tanulni, belejönni a sízésbe? Időközben miért ügyetlenedünk el? Miért kell a zongoristának naponta gyakorolnia?
Az adoma szerint néhány nap kihagyást saját maga már észrevesz játékán, egy hetet kritikusa, annál többet pedig közönsége is.
Pályát tévesztettem, hogy ennyit kérdezősködöm? Filozófusnak kellett volna mennem? Ugyan! Csak a nyelvtanulás-tanítás gubancosságával foglalkoztam, és a magam szintjén meg kell sejtenem, miben áll a nyelv lényege, a tanulásé, a tudásé, a viselkedésé – lévén a beszéd is viselkedés.

A beszédészlelés és -megértés nem érthető meg az érzékelés és észlelés általánosabb összefüggései nélkül, és a nyelvtan lényegének megértése sem megy a képzelet lényegének elképzelése nélkül.
Pavlov kísérleteiről és nagyon szimpla értelmezéséről szinte mindenki tud. Talán erre alapozva beszélnek sokan a nem emberi élőlény működéséről oly mértékű leegyszerűsítéssel, mintha holmi „egyszerű inger – válasz meghatározottságokról” lenne szó.
Inger – válasz meghatározottság? Hogy-hogy nem látjuk meg az összefüggések felismerését és a gondolkodási kerülőút lerövidítését az ún. feltételes reflexekben?!
Az állatok is csak babonásak, amikor valódi összefüggést tulajdonítanak az inger, azt követő viselkedésük és a megerősítésnek nevezett jutalom között. Ha a kísérletező gondoskodik róla, hogy babonás feltételezésének helytállóságáról az állat rendre meggyőződjék, megtapasztalhatja az állat értelmes viselkedését. Persze meg is erősítheti magát abban az előítéletében is, mely szerint az állat egy értelmetlen lény lenne. Gondolkodási modell dolga az egész.
Vegyük észre, hogy a reflexszerűvé vált értelmes viselkedés az, ami a figyelmet más tevékenységek végzésére felszabadítja. Ezt ember esetén szívesebben nevezzük sztereotip viselkedésnek.
A sztereotip viselkedés teszi számunkra is lehetővé, hogy életünk akcióiban – cipőfűzőnkkel való megküzdésünkben például – ha egyszer rájöttünk valamely dolog csínjára, később odafigyelés nélkül boldoguljunk vele.
Génállományunk kilencvenötnél is nagyobb százalékában egyezünk a majmok, kutyák és elefántok génállományával. A néhány százaléknyi különbség adja azt a látványos eltérést testfelépítésünk arányaiban és bio-szerelési egységeink részleteiben.
Számomra elképzelhetetlen, hogy ez az inci-finci eltérés a képzeletet, a gondolatot csak a mi számunkra engedélyezné, és az ő számukra kizárttá tenné. Miért is hisszük, hogy ilyen hatalmas, minden átmenetet nélkülöző, szakadásszerű különbség kell, hogy legyen ember és állat között, mint amilyent manapság – vagy inkább még manapság is – illendő feltételeznünk?
A beszéd valóban feltűnő különbség közöttünk.
A világban sok helyen kísérleteznek különféle állatok – papagájok, majmok, csimpánzok – emberi nyelvre tanításával. A róluk szóló filmbeszámolók láttán mondhatjuk: lám-lám, ilyen korlátozottak az állatok nyelvtanulási, de inkább azt is, hogy ilyen korlátozottak az ember nyelvtanítási képességei.

Találgatjuk, hogy mit érzékeltünk?

Az erdőben egy farönktől vagy egy árnyéktól megijedek, ha ember vagy fenyegető állat kontúrját vélem felfedezni benne. Aztán megdermedve „jobban megnézem”. Elmozdítom fejem, s figyelem a viszonylagos mozgásokat, s elmosolyodom: egy hasonló kontúrral tévesztettem meg magam.
Testem nem tud egyszerre, egy időben két különböző dolgot elképzelni.
Az észlelés és érzékelés időt vesz igénybe. A hangforrás irányát, a dolgok, tárgyak térbeli helyzetét érzékeljük, és az egybetartozó, egy komplexumról származó jeleket elválasztjuk a környezetét alkotó többitől, amikor kifigyeljük: melyek változnak együtt, s melyek nem teszik ezt. Így lehet ez a beszédnél csakúgy, mint a látott, hallott jelzéseknél. Ha valami egyszeri, de mégis, kellően tartós jel volt, akkor mintázatát bio-komputerünk újragenerálja, felidézi, és ellenőrzi, kiegészíti, kikerekíti valamire.

Farönk vagy ragadozó volt-e vajon, amit észleltünk? Tintapaca, vagy táncoló gólya az, amit láttunk? Az együtt változó ingerek feldolgozásában idegsejt parcellák vesznek részt. Gyakran testhelyzetünket változtatjuk, hogy az ehhez tartozó változásokkal pontosítsuk a megfigyelésünket.
Hivatásos borkóstolók tudják, kell a sajt a semlegesítő íze támpont a bor megízleléséhez. Egyébként érzékelésünk alkalmazkodik és módosul a korábbi élmények függvényében. Akár a súlytalanság is megszokható.
Miről is van szó? A korábbi élményekből meglévő tudáshoz való viszonyításról és annak eredményéről: a felismerésről, a ráismerésről, a korábbról ismerttel való egybevetés során az azonosításról, a megkülönböztetésről, a hasonlóságok és különbségek észleléséről, melyek részben a közös és részben eltérő idegi parcellák részvételében, az egyes idegi parcellák jelmintázatának egybevetésében adódnak. Ehhez tartozik a tanulás és a tudás, és mindeközben a figyelem aktív mozgása, a megfigyelés és a figyelmen kívül hagyás. Ez digitális-komputerszerű működéssel aligha lehetséges. Gondot jelent számunkra egy olyan egyszerű alakzat-felismerési feladat megoldása is, mint a kézírás felismerése és az olvasás. Mert hogy az egyáltalán nem is egyszerű.
A bio-komputernek a térbeliségen, a párhuzamos feldolgozáson, a sejtszintű emlékezeten és talán valamilyen rezonanciaelven kell működnie. Egyszerre ki kell választania, hogy milyen folyamat és folyamatelem melyik korábban megélt folyamat hullámképével rezonál.
Tudom, hogy ez az „interferencia” és a „rezonancia” kifejezés elővarázsolása sem jelent mindenkinek valami világos, konkrét tartalmat.
Azt hivatott érzékeltetni csupán, hogy miféle, ismert jelenséghez hasonló folyamatokat képzelek el. Ugyanakkor kétlem, hogy a hullámok összegződéséről az iskolákban tanultak képei teljesen elevenen megragadtak és maradtak meg olvasóimban. Képtelen vagyok kitalálni, hogy sikerül-e megérzéseim lényegét mások számára megérezhetővé tennem leírt szavaimmal.

Az érzékelésben és észlelésben részt vesz a spontán érdeklődés, a kíváncsiság és vendégként jelen lehet a szándék, a törekvés, a tudatosság. A figyelmemet, képzeletemet sok minden lekötheti, különösen ha lazára engedem a szándékos figyelem gyeplőjét, és a szándékolt fegyelmezett viselkedésem.
És következik a visszatérő kérdésem: vajon mindez csak az ember sajátja? Aligha! Még a fegyelmezettség sem az. A csoportban vadászó ragadozók micsoda fegyelmezett együttműködést produkálnak!
Az érzékelés és a képzelődés szavakat azonos értelemben használom.
Joggal teszem-e ezt? Hétköznapi értelemben véve tiltakoznék ellene, hiszen tudni vélem, mikor képzelődöm olyasmiről, ami nincs az elképzelt módon jelen, és mikor érzékelek. Az érzékelt dolog a környezetemben jelen van.
Ilyen egyszerű lenne-e?
A valóság és a képzelet határmezsgyéjét vajon az alvó, álmodó ember is ilyen világosan látja? Vajon a hipnotizált miként tesz különbséget a jelenlévő való, és a neki szuggerált, sugallott dolog élménye között? Vajon tudja-e mindig a mesehallgatásba önfeledten belemerülő felnőtt vagy gyermek, hogy mi a való és mi a képzelet? Kár, hogy csak kérdezni könnyű, s felelni nem!
Köznapi értelemben mindenki tudja, mi a képzelet.
Természetes és nyelvi-szimbolikus képzelettel rendelkezünk. És az állatok?
Ők vajon nyelvi-szimbolikus képzelettel nem rendelkez(het)nek?
Vajon a méh, amikor táncát eljárja, rendelkezik-e hozzá képzelettel, folyamatátlátással, emlékezettel? Vajon amikor a dolgozó méh útnak indul a felderítő méh tánca alapján, miként éli meg az utasítások követését? Ha eltérés adódik az emlékezete és a tapasztalata között, és így problémahelyzetbe kerül, vajon mit tesz? Jó lenne egyszer erről a méhekkel elbeszélgetni, de félek, nem vagyunk hozzá elég okosak.
Vagy mégis? Etológusok kísérletek keretében megkérdezték erről a méheket, és értesülésem szerint kiderült, hogy tapasztalatainak megfelelően a méh a tánccal kapott információt felülbírálja.

Vissza a tartalomjegyzékhez Tovább egy másik fejezetre