Emlékezés

Áldás és átok – az emlékezet

Gyakran elfelejtem, mit is akartam, de határozottan emlékszem, hogy valami fontosat. Sajnos, mintha gyakrabban esne meg velem, mint korábban... A figyelem oktopusza elejti, amit karjával már megragadott, ha újabb dologért nyúl. Nem saját találmány, csak alkalmazom az ilyen helyzetben: amikor elfelejtettem valamit, felállok, és visszamegyek oda, ahol az ötlet eszembe juthatott. Van, amikor ez segít.

Néha az a bizonytalan érzésünk támad: ezt már megéltem, ezt már láttam. Déjŕ vu – mondjuk francia nevén a „már látott”-at. Különös illúzió. A külső hasonlóságokhoz belső állapotaink és élményeink hasonlósága kell, hogy társuljon. Velem nagyon ritkán fordul elő. Olyan ritkán, hogy a „déjŕ vu”-élményeimmel kapcsolatban nincsenek elméleteim.
Van, aki álmai közül sokra emlékszik. Legtöbbjük szereti elmesélni vagy leírni álmait, és ezzel különösen emlékezetessé teszi magának. Igaz, a kimondás és elmagyarázás élményével egyéb pszichés eseményeket is megél.
Az álombeli „déjŕ vu” élmény is előfordul.

Ha egy sláger-foszlány eszembe jut, belekezdek és máris fütyülöm, dúdolom. Ha tudom a szövegét, akkor magamban mondom is pl. a Csak a szépre emlékezem ... Szenes Iván szöveget. Egybeforrt a dallam és szöveg, s így jut eszembe, ahányszor ez a téma szóba kerül. Fix, összetartozó, kényszeresen együtt megjelenő asszociáció. De mi is ez az asszociáció?
Hogy és hol és mi társul össze, mi „szocializálódik”? Hogyan csinálja ezt bio-komputerünk?
Keveset tudunk az idegsejtekről, és jómagam bármilyen kis részét tudom is ennek a kevésnek, kénytelen vagyok ebben az irányban a megértéshez gondolati fogódzót keresni. Az idegsejtek membránjának működéséről és hoszszú axonjain keresztül lejátszódó tüzeléséről sokat olvashatunk.

A tízezernyi oldalleágazásáról, az ilyen elképzelhetetlenül sok szinapszisáról alig szól valamit az irodalom, de sejtésem kényszerítő erővel figyelmem ebbe az irányba tereli. A párhuzamos, ám egymással sehol össze nem találkozó neuronparcellák között az együttváltozó tüzelésekről más idegsejtek – szinapszisaikon keresztül – bizonyára értesülhetnek.
Azt képzelem, hogy egy-egy távoli szinapszis-nyúlvány körüli bizsergető élmény ismétlődése olyan izgalmi állapotokat generálhat a hozzátartozó, élő sejtegyüttesben, mely sejtszinten belső figyelmet gerjeszt. Ez a kiváltó ok megkeresésére és minősítésére késztetheti a befelé irányuló figyelmet...
Hogy valós, vagy valamilyen metaforikus értelmű ez az élő sejtnek általam tulajdonított figyelem, azt valójában nem tudom, de azt igen, hogy a neuronok egymás között szabályozott időbeliséggel kommunikálhatnak. Ebben pedig valamilyen formában a figyelemnek szerepet kell játszania.
Mitől jut eszembe a sláger szövege, amikor kijelentésével szöges ellentétben éppen azt gyanítom: zömmel a rosszra, a csúnyára, a nekem ártó dolgokra emlékezem. A rossz eshetősége mindig és mindennel kapcsolatban felötlik bennem, amíg el nem hessegetem. A szép is eszembe jut, amikor a jó megismétlődése kecsegtet, de nem így az egykori rossz. Az mindig és mindenről, a legkisebb árnyékmoccanásról is eszembe jut.
A csalán csíp. Akinek egyszer megcsípte bokáját, az gondolkodás nélkül kerüli a csalánost, és jól van ez így. Prédává váltak volna őseink, ha nem így működik az emlékezetük. Az egykori rossz azonnali felidézésének kedveznek tehát az evolúcióban sikeresek utódainak anatómiai rendszerei.
Amikor sem az érzés, sem kiváltó oka nincs jelen, csak előjelére hasonlító dolog, testünk „ösztönösen” reagál. Van, aminek emlékétől összeborzadunk, van, amitől öklendezünk. A gusztustalanhoz való hozzáérés gondolatától is irtózunk.
Van olyan is, amitől összefut szánkban a nyál. Például az ananász-epertől. Én ezt a hatalmas termésű, aromás eperfajtát becsülöm a legtöbbre.
És Önök? Ugye, felelt a testük, emlékezetük? Pedig nincs jelen most sem málna, sem ananász-eper. Ami valóban jelen van: a könyv, benne nyomdagép által összemaszatolt papír. Önök ezt a papírt nézik, és azt mondják, hogy olvasnak. Van ezen min elcsodálkozni. Bizony különös hatása van az írásnak, olvasásnak, a nyelvnek.
Én itt 2002 decemberében elképzelek valamit Önökről és szeretnék valamit, történetesen epret vagy málnát elképzeltetni Önökkel. Önök olvasnak és lehet, hogy elképzelik azt, ami szándékomban állt, de az is lehet, hogy nem. Nem tudjuk, hogy agyukban mi játszódik le, csakhogy a testükben – a szájukban, a nyálmirigyük működésében – bekövetkezik valami változás. Kell hozzá a képzeleti tartalmat közvetítő eszköz, a nyelv – aztán az írás és olvasás, amit ugorjunk most át! –, és kell hozzá az Önök nyelvismerete, figyelme és belső néma beszéde –, melyet a tudósklubban elegánsan „immanens beszédnek” neveznek –, és amelyet az olvasás folyamán agyuk kiküld a hangképző szervükhöz, és annak mikromozgásaiból olvassák, hámozzák ki azt, amit én magam itt – hasonló mikromozgások végzése közepette – leírok.
Ma így képzelem azt a gondolat-átviteli, pontosabban képzelet-távműködtetési folyamatot, melyet az írás-olvasás szavak kifejeznek.
Az állatok emberi nyelvre tanításának objektív korlátja az, hogy az emberi immanens beszéd képzéséhez hiányzik az ő anatómiai adottságuk. Vajon kutyák a többi kutya ugatását „immanens ugatással“ leképezik-e sajátmaguknak? Ezt, ha az állatvédők nem elleneznék, ki lehetne deríteni. Gyanítom, hogy igenlő válaszra vezetne.

Tanúsejtek?

Az emlékezet valamilyen előérzeten keresztül kopogtat rám. Képzelődöm róla, miként is történhet ez meg bio-komputeremben. Talán a „tanú-idegsejtjeim szinaptikus csápjainak bizsergései”-re figyelve találom meg a gondolattársítás (asszociálás) és az emlékezés folyamatának modellezéséhez hiányzó kulcsot.
Az emlékezés az én megközelítésemben tudatánál lévő élőlény képzeleti tevékenysége, melyben a képzelet aktuális tartalmához egy korábbi képzelet-tartalmát kapcsoljuk, azt felismerjük, újrageneráljuk illetve fenntartjuk.
Úgy képzelem, hogy az idegsejtek bizonyos köre saját szinapszisaik korábbi és aktuális ingerlésének hasonlóságát ismerik fel, és csoportos bizsergetésükre emlékeznek. Így elképzelhetünk tanú-idegsejteket, akik egy távoli, figyelmet érdemlő esemény-élmény hatására egyidejű jelzsibongást élnek meg szinapszisaik egy részén. E zsibongástól maguk is megszólalhatnak, a tanútársaikkal kórust alkothatnak.
A másodlagos tanú-idegsejtek e kórus tagjaira és énekére figyelhetnek fel. Az így elképzelt tanúsejtek is hajlamosak lehetnek parcellákba szerveződni, kórus-szólamot alkotni. Vízió ez, valamiféle gondolkodási modell, melyet könnyű lehet Önöknek is elképzelni.
Indítsuk el most a bizsergetést valamelyik tanúsejt-csoport valamelyik csáp-együttese felől! Emlékezzünk, asszociáljunk! Ha az egykori eseményt észlelők csápjainak csoportjából egy részt új, együttes ingerlés éri, máris keresni kezdi a többi csápon is az egykori izgalmakat, és parcellájában lévő kórustagokkal is az esetleges kapcsolatot.
Ha voltak az egykori kórusra felfigyelő tanúsejtek és parcelláik, akkor ők a kórus és a kórus-szólamok újbóli megszólalására várakozva figyelnek.
Ha e várt bemozdulásból néhány aktuálisan meg is szólal, az izgalom, a figyelem fokozódik. Minden tanúsejt keresi, hogy milyen csápok felől kapnak most az esemény-élményhez hasonló, vagy azonos bizsergetéseket.
Ez a keresés a csápokra figyelés valamilyen „beélesítését” jelentheti. Például neuro-transzmitterek kibocsátásával, vagy más módon az egykori kapcsolatban résztvevő más tanúsejtek csápjait ők is „birizgálják”. A tanúsejtek kórusának tagjai és szólamai tehát magukat és társaikat megismétlődő kapcsolat-teremtésre és az egykori dallam, vagy dallamtöredék felismerésére, újradalolására érzékennyé teszik...

Ha beindul az emlékezés, máris szólhat az egykori ének dallama, kísérete vagy egésze, akár kánonban is. Szobám csendjében ülök, de fülemben most Beethoven IX. szimfóniája zárótételének Öröm-óda dallama motoszkál. Zsibong bennem a folyamat, ahogyan a dallam kibontakozik és kórusélménnyé válik ezektől a képektől. Az óda szólamai szólalnak meg egymás után e zenei képzelődésem során testemben.

Érdektelenek itt a részletek, ha egyszerűsített modellt, és nem a valóságos folyamat megismerését keresem. Így vagy úgy, végül felötlik bennem az egykori jó- vagy rosszérzésem eredete, ha az emlékről tanúskodni tudó neuronjaim szándékaimtól függetlenül, öntevékenyen izgalomba jönnek, s asszociációs kapcsolatok élesítésén fáradoznak. Munkájukat még az eredmény létrejötte előtt lefékezhetem, vagy erősíthetem.
Sigmund Freud valószínűleg elfojtásnak nevezte volna egy adott irányba mutató idegi tevékenység befékezését, de az elfojtások ritkán tökéletesek. Az izgalom valami hasonló célterületek felé terelheti a tanúsejtek figyelmét.
Analógiák, asszociációk, szimbólumok. Nekem most ezek a szavak asszociálódnak ehhez a felvázolt képhez.

Egy ilyesfajta modell működésének eredményeként megismétlődhet a pillanat emléke, az egykori csaláncsípéses helyzet idegi tevékenysége. Igazán feledhetném ezt a néhány, kellemetlen pillanatot, de nem feledem. Érzéseim, hangulatom, és hormonális működésem emlékeztet rá.
Talán a leírthoz hasonló módon aktivizálódnak bio-komputerem idegi parcelláinak akár egyidejűleg, akár egymást követőleg megmozgatott részei, és megkeresik azokat az aktivitásokat, amelyek az adott izgalmaikhoz kapcsolódni szoktak. Így képzelem.
Hogy elfojtom-e, vagy marasztalom a felötlött képet és érzésvilágot, az attól függhet, hogy milyenek a tudatos és a tudattalan szokásaim és milyen a szándékos beállítódásom. Brrrr! Elképzelni egyszerű, leírni hosszadalmas, belegondolni bonyolult egy rendszer – nekem is!

Vissza a tartalomjegyzékhez Tovább egy másik fejezetre