Többszintes körforgalom a parkolóházban

Ha központokba irányuló zsákutca helyett ideghálózati és izomrendszer közötti körforgalomnak képzeltem eddig szellemi tevékenységem, akkor ennek több szintű változatait a parkoló házak fel- és levezető úthálózatához, és szintenkénti körforgalmához hasonlatosnak képzelhetem.
Ha valaki mozgó lépcsős áruházakat képzeli el szívesebben, az is csak olyasféle architektúrát lát maga előtt, ami a többszintes körforgalmat szimbolizálhatja. A földszinti rész a főbejárattal jelképezze a jelen tényállapotát. Az első emelet a várható jövőt, a további felső szintek pedig feltételezéseket. Az alsó szintek múltbeli terepasztalok lehetnek. Ennél összetettebb struktúrák jellemeznek bennünket. Akárcsak a másoknak tulajdonított szándékok, elképzelések többszintes parkolóháza is betölthetik képzeletünket.
Vajon ilyesmi távol áll-e az állatok képzeletvilágától?
Valódi terepismeretükben, térlátásukban, menekülési és becserkészési útvonalaik megválasztásában viselkedésük azt mutatja, hogy csodálatos áttekintésük van a térről, és mások feltételezett szándékait saját lehetőségeikkel egybevetik. A néhányéves embergyerekével vetekszenek az állati teljesítmények...

Számomra úgy tűnik, mintha azonosulnék mindennel, és mindenkivel, amit érzékelek, elképzelek, amiről értesülök. Azt hiszem, hogy önök velem azonosulnak majd, amikor kezükben e könyvvel mostani gondolataim megfelelőit és visszhangját és zsigeri reakcióikat is vizsgálgatják saját magukban.
A belső, néma beszédünk el tudja kerülni az érzelmeinket.
Csak amikor megpróbálunk kimondani egy traumatikus hatású szót vagy mondatot, akkor remeg meg a hangunk, akad el lélegzetünk, és forr torkunkra a szó. Gyakran nem is képzeljük el azt, amit hallunk, látunk, vagy gondolunk, és nem tesszük ezt azzal sem, amiről énekelünk.
„Száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol.”
Ki ne ismerné ezt a zagyvalékot? Ilyesmi is lehet a vers, a dalszöveg.
Hasonló képtelenségekről szóló dalszöveg talán minden nyelvben van. Könnyen rögzül, és miközben hallgatjuk vagy fújjuk a nótát, jelentését nem értelmezzük! Nem hiába terjedt el reklámszakemberek körében:
Ha nincs mit mondanod, szedd versbe! Ha arra se telik, akkor énekeld el!
Magánhirdetők szerelmi lírájában is bevált a tanítás.

Megismerés – találgatás?

Képzeletemhez igazítom cselekedetemet. Összetett és változatos módon igazítom hozzá. Többnyire megszokásból, odafigyelés nélkül, gátlástalan biztonságban teszek dolgokat. Van, amikor méricskélve, latolgatva.
Érdekes lenne a cselekvés belső fázisainak megismerése. Kár, hogy a tudományosságra valamit is adó pszichológusok körében a magunkba tekintés, az introspekció az elmúlt évszázadban tilos területnek számított.
Külső mérés, megfigyelés nem sokat tárhat fel az óhaj, a vágy, a szándék, az akarat, az elhatározás, a döntés és a megvalósítás fázisaiból.
Játék ez a képzelet, a figyelem fékeivel és kuplungjaival. A kuplung kiengedése kell a cselekvéshez. Vannak olyan mozgáscselekvések – ballisztikus mozgásnak nevezik ezeket – melyeket elindításuk után már nem tudunk megállítani, korrigálni. Bokszolók tudnának mesélni róla, akik jól kitérő ellenfelük helyett a levegőt csépelik. A kutya is ismeri a ballisztikus mozgásainkat. Ha lehajolunk, mintha hajításhoz követ vennénk fel, és dobó mozdulatot teszünk, ugrásra kész helyzetéből rohanvást indul. Vissza se néz, amíg elég sokszor nem futtattuk meg hiába.
A kutyának ne lenne képzelete?
Képzelgéseiket megélhetik a vizuálisok úgy is, mintha a különféle érzékelt összetevők egy képben összekombinálva találkoznának. Én testérzetemben jelenítem meg az egyesített tudati tartalmat.

Maga az érzékelés a megélt egységes élményhez képest egy összetettebb folyamatnak tűnik, és lehet, hogy ennek időigényessége áll a számomra szinte érthetetlenül hosszú reakcióidők hátterében.
Az érzékszervektől érkező bemeneti ingerek a feldolgozásuk során szerintem bejárják a képzelet tartományait. Találgatjuk, hogy mi lehet kiváltó oka. Milyen korábbi élményünkhöz hasonló dolog kelti az érdekes ingeregyüttest, és amint valamilyen feltevésünk keletkezik, akkor gyorsan ellenőrizni, a feltevés helyességéről megbizonyosodni is kell. Ha megerősítést nyer, utóellenőrzésre még visszatekintünk rá. Ha elvetni kell feltevésünket, gyorsan más lehetőség után nézünk. Ezek kerülő utak.
Lehet, hogy csak rajtuk juthatunk el a megélt, ellenőrzött és ennek során megerősített, vagy elvetett észlelésig. Bajban vagyunk, amikor precedens nélküli élményben van részünk. Ha valahogy így lenne, akkor nem lenne csoda, hogy ez a folyamat sokáig tart.
Észlelési- illetve reakcióidőnk ugyan meglepően nagyok, ennek ellenére észleléseinket és cselekedeteinket úgy éljük meg, mintha azonnaliak lennének.
Mi a virtuális, a látszólagos?
Valaminek puszta érzékelése lenne netán? Valamié, ami nincs jelen? De hiszen a jelenlévő érzékelése is csak képzelet-megnyilvánulás. Képzeleti termék előállítása – bár másként.
Valamiféle közvetlenségben éljük meg találgatásunkat. Akkor döbbenünk rá, hogy érzékeléskor képzelődtünk, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy valamit félreérzékeltünk, félrehallottunk. Egy árnyat személynek vagy tárgynak hittünk, egy a bolt elé kiállított ember alakú szobrot embernek.
A seregélyek mennyire bosszankodhatnak elmaradt szőlőlakomáik felett, ha rájönnek egyszer, hogy madárijesztőtől ijedtek meg.

Úgy tanítják: érzéki csalódás áldozatai vagyunk, pedig semmi baj nincs az érzékeinkkel. Téves sínekre képzeletünk váltója vezet és az ellenőrzés tart a tévedésemben –néha tartósan, néha csak egy ideig.
Sajnálom, hogy az idegrendszer működéséről ez az elképzelés kirántotta a szőnyeget neveltetésem építménye alól. Hiszen olyan természetesnek tűnt, hogy a külvilágra és önmagunkra vonatkozó élményeinket egységes, egybefonódó egészként éljük át, emlékeit memóriánkban együttesen raktározzuk, és hogy ezek agyunkban, belsőnkben történnek. Hogy közvetlenül, egyetlen egészként jelennek meg ott, ahol lakoznak.
Számomra ebből az eszmefuttatásból az derült ki, hogy mindenbe beleszól a képzeletünk, és ehhez kapcsolódik a testérzetünk, tudatunk, aktivitásunk.
Vajon nem volt-e korai a sajnálkozásom és az örömöm?
Járható ez a gondolatmenet?
Elég fontos kérdés! Próbáljuk meg ezt a gondolatot is többször bejárni! Úgy, mint érzékelésünk és észleléseink eredményeivel tesszük.
Ha az érzékelésünk összetevőit közvetlenül egybefogó idegi központ nincsen az agyon belül, akkor ezt vagy testünkben kell keresnünk vagy a testünk aktivitásai által „elérhető” térben – vagyis agyunkon kívül. Itt, kívül lehet és kell is keresnünk azt a helyet, testi mozzanatot, képet, mely összefogottan képviselheti agyunk-testünk együttese számára az összetartozókat.
Ezeket az aktuális rátekintésünk, testi részvételünk, élményünk teszi összetartozóvá. Ilyen, a testbe kihelyezett, és onnan a testérzetbe visszatérő jelzéssel kaphat agyunk. Egy magunk teremtette impulzus-élményt, mely a zajoktól, zavarásoktól mentes.
Tenyerembe képzelem, amit benne szorongatni vélek. Tekintetemmel generálom a távolt, ha valamit odaképzelek. Ingerek mennek-jönnek fel-le, ide-oda, hinta-palinta.
Figyelmemmel megragadom és gondolatvilágomban fenntartom(!) azt, amit kiválasztok. Gesztikulálásommal, ide-oda handa-bandázásommal magam és mások számára is érzékeltetem, egymástól el-elkülönítem ezeket, miközben a külvilág eseményei és a róluk kapott érzékszervi feldolgozásaim a maguk útját járják. A külvilág és a képzeletvilág párhuzamos létezése ez, külön-külön feldolgozásokkal.
Örültem, és teszem újból ennek a helyzetnek kapcsán, akkor is, ha érzéki csalódásainkra gondolok. Így nem kell, hogy ezek léte megrendítse bizalmunkat érzékszerveinkben és érzékelés-feldolgozásainkban. Ezek nem érzéki, hanem csak képzelődési csalódások.
Örömmel szemlélődöm annak valószínűségén is, hogy a hozzánk genetikailag, anatómiailag hasonló élőlényeknek a folyamatokat részekre, összetevőikre bontó, elemző képességeik bizonyára a mienkhez hasonlóak. Szemlélődésem közepette meglátni vélem a modell szerinti helyzetben kreativitásunknak és az általánosító képességünknek anatómiai alapját is.
Gondolataink szétfutásának, asszociációs lehetőségeinknek a tanúsejtek aktivitásaival kapcsolatba hozható működési modellje is belefér látomásomba. Az sem csodálnivaló, ha félszavakból, miniatűr gesztusokból, testbeszédből értjük egymást. Most ebben a rátekintésben olyan egyszerűnek látható az egész.
És persze nem csak egymást, kutyáinkat is értjük, meg a málnakedvelő medvét és a húskedvelő sakált is. Szokni kell a szokatlan gondolatot.
Egy ilyesfajta képzeletmodell tehát sok, fontos jelenség újragondolását teszi lehetővé és talán szükségszerűvé is. Miként azt a málnapélda mutatta, az érzékszervi feldolgozás során figyelmünkkel kiragadhattunk bizonyos részeket, és leválaszthattuk róluk a lényegtelent, a hozzájuk nem tartozó zajokat, zavarásokat.
A lényegnek ezt a leválasztását és emlékezetessé tételét úgy képzelem, hogy figyelmünkkel kiemelt élményrészlet testi megfelelőjét – teszem azt, egy izomtónus növekedést – akár akaratlagosan fenntartjuk, felerősítjük testünkben, és ezt a cselekedetünket magát érzékeljük is.
Emlékezetessé akkor válik igazán, ha felfigyelünk a képzet keltette érzéseinkre, a dologhoz való szubjektív viszonyulásunkra is.
Az így megtisztultnak tekintett részeket, élményösszetevőket vetíthetjük rá testünk valamelyik szervének aktivitására, egy mozdulatára, izmaink megfeszülésére, rándulására, vagy egy szó belső, néma kimondására, egy látvány generálására és ezt a testtudatunkban, testérzetünkben tartogathatjuk: megjegyezhetjük, megjeleníthetjük. Ebben a modellben nem holmi szimulátort, hanem magam valóságos működését próbálom értelmezni. Igaz, Szimu számára saját magam működését állítom egyszerűsítésekkel utánozandó mintának, és erre a magamról képzelt egyszerűsített modell is jó.
Ezzel a gondolati modellel egy koncertteremben megélt teljes összhangzásból leválaszthatjuk, és testünkbe kivetíthetjük a hegedű, a dob vagy a hárfa figyelmünk által megragadott és leválasztott hangját és a hozzá kapcsolódó muzsikus, teszem azt, hegedűs látványát, mozgását ... Többszólamú zenét figyelve a megszólaló és elhallgató zene frázisai, motívumai, ritmusai csak úgy futkároznak testemben.

Tudtam-e érzékeltetni sejtéseimet, megérzésemet?

Modellem szerinti megismerő folyamatok során fontos tevékenységünk a találgatás. Azt találgathatjuk, hogy az éppen érzékelt folyamat-összetevőkből vajon mi mire hasonlít, vagy mi mivel azonos a korábbról ismert élmények közül. Ha a találgatásban melléfogunk, annyi baj legyen.
Megvannak még a kiindulási adatok, és egy másik találgatásba kezdhetünk.

Vissza a tartalomjegyzékhez Tovább egy másik fejezetre