Négerek az alagútban

Amikor először hallottam ezt a szóképet, nem tudtam, hogy kerül a csizma helyett néger és alagút az asztalra. Egy vizuális képzeletű ember számára a sötét alagútban serénykedő négerek látványa sokatmondó lehet, de én csak értetlenül figyeltem, hogy miről van szó.

Amikor később „tudat alattiról” hallottam, hasonló értetlenséggel titkoltam, hogy fogalmam sincs arról, miről is beszélhetnek. Később a magyar köznyelvben a fosztóképzős „tudattalan” kifejezés lépett annak a misztikus pszichológiai fogalomnak a helyére. Ez a tudathoz képest a tudattalant, a „tudatossal” szemben a „tudattalanul” végzett cselekvést, és végül az „öntudatvesztést” is jelenthette. Sigmund Freudnak, a pszichoanalízis megteremtőjének köszönhette az emberiség a múlt században az „elfojtás” fogalmát. Nyüzsgő, és sötét szándékoktól terhes négerek serénykednek egy sötét alagútban. Az elképzelés szerint álmaink és önmagunk előtt rejtett nappali gondolataink irányításában vesznek részt. Rejtett tevékenységük életünk irányításában szinte meghatározó szereppel bír.

A tudattalan nyelve a szimbólum és az asszociáció. Üzenetei megértéséhez a tudattalan természetét ismerő pszichoanalitikus rávezetésére van szükség. Tudattalanunk bugyrait a pszichoanalitikus díványán szabad-asszociációkkal töltött órák sokaságában lehet kiismerni. Felszínre kerülnek a régmúlt „elfojtott vágyai, törekvései”. Ezeket kell katartikus élményekkel átalakítani. Pszichológus barátom, Péter szerint a pszichében jól elfojtott dolgokat békén kell hagynunk. Jó okkal jó helyen vannak ott, ahol vannak. Azokkal az elfojtásokkal van baj, amelyek keze kikandikál, és integet a csatornafedőlap alól. Az ilyesféle elfojtás zavarja a hétköznapi cselekvő életünket.
Az analízis Péter szerint akkor terápia, ha az egykor elfojtott vágy, szándék eredete nem csak tudatossá válik, hanem át is alakul. Ellenkező esetben egy tudattalan okból szorongóból tudatosan szorongó pácienst teremthetünk. Az átalakításhoz kell az élmény katartikus átdolgozása.
A Rohrschach-teszttel kapcsolatban szó esett már szeretett Margit nénimről, akitől pszichém tudattalan részének létezéséről tudomást szereztem.
A nála töltött órák során a torokszorító érzéshullámok és kicsordult könynyek szerencsémre meghozták a terápiás értékű katarzist is. Saját élményből tudom tehát, hogy valóban van pszichénknek tudattalan Alagútja, melynek sötétjében négerek serénykednek. Ám megtanultam azt is, hogy a két lábbal földön álló, napról napra dolgukat lelkizések nélkül tevő emberek hibbantnak vagy érthetetlen nyelven beszélő Marslakónak néztek, ha cselekedeteink ésszerű, tudatos okai mellett az elfojtott, tudattalan szándékokról is szót ejtettem társaságukban. A normalitás megőrzésének látszatára adtam. Ilyesféle utalással csak „beavatottak” körében éltem.
Veszélyes vállalkozás tehát, ha itt és most olvasóim számára mégis értelmezni szeretném bio-komputer modellemben a tudattalan helyét, működésének lehetőségét? Bíztatom magam, hogy aki könyvírásra adja fejét, tegye dolgát, és ne törődjék megítéltetésével!
Visszatérek tehát a tanúsejtekről szóló sejtésemre. Ha a testben vagy a külvilágban valami szenzációs élmény adódik, ezzel összefüggésben álló közvetlen idegi aktivitásoknak az agyban milliárdnyi idegsejt-tanúja lehet, hiszen az idegsejt-gomolyag terét a szinapszisok keresztül-kasul átszövik. Csak a könnyebb megértés kedvéért képzeljük el, hogy a szenzáció agyunk térfogatában egy villámszerűen átcikázó esemény, melyet a benne érintett idegi területek a jó megfigyelhetőség érdekében újra meg újra produkálnak.
A tévében többször megismétlik, lassítva, a képet olykor megállítva újra lejátszanak bizonyos jeleneteket. Ilyen mechanikus módon újra lejátszani élményeinket ugyan nem tudjuk képzeletünkben, de számunkra fontos eseményeket újra teremtve újra meg újra végiggondoljuk, újra átéljük.
A közvetlenül érintett idegsejteken kívül a gomolyagban lévő idegsejtek felfigyelnek a szenzáció folyamatára, és ki-ki a maga „szinaptikus rálátásában” észleli az eseményt. Milliárdnyi a tanúsejt, és mindegyiknek egyéni az élménye. Van, aki a szenzáció fényét, hangját, melegét is első kézből, közvetlenül érzékeli, és van, aki csak egyik, vagy másik vonatkozását.
Mások takarásból csak a többi tanú izgalmát és reakcióját észlelik. A tanúk szívesen elbeszélnék, mit tapasztaltak, és milyen korábbi élményre hasonlított a frissen megélt szenzáció. Elképesztően sokféle hasonlóság, korábbi élmény, szándék elevenedhetne így fel. Nekünk azonban a szenzációra reagálnunk kell. Véges az idő, és alkalmazkodunk.

A tanúsejtcsoportok egy részét leintjük, és később hallgatjuk meg. Más tanúsejteket mindig elhallgattatunk, amint szólni kívánnának. Nekik legfeljebb álom-munkánkban jut szerep. A tanúsejtek emlékei megmaradnak – meg nem hallgatásuk vagy elhallgattatásuk ellenére is. Ezek az emlékek, asszociációk, hasonlatosságok és a velük kapcsolatos élményvilágunk tömege képezhetné a tudattalan élmény- és emlékvilágát. Ezek az emlékek tehát létezhetnek.
Hatalmas mennyiségű lehet egy élőlény tudattalanba kényszerített élmény emlékvilága. A tudatos figyelem is csak véges idővel, energiával rendelkezik, és nem ér rá, hogy mindenkit kihallgasson.
A tudattalanban lévő emlékek így életünkre és cselekedeteinkre annak ellenére hatással lehetnek, hogy racionális, tudatos világunk nem kerül közvetlen kapcsolatba vele.

A tudattalan ellentéte a tudatos tudat. A tudattalan emlékekkel, vélt törekvésekkel is magyarázhatjuk cselekedeteinket. Ha nem is ésszerű, amit teszünk, racionalizáljuk viselkedésünket, jól megindokoljuk törekvéseinket, főképp az elhibázott cselekedeteinket. Ennek kapcsán elképzelhető, hogy a tudatos énünk hátterében meghúzódhat a tudattalan énünk is, és valóban létezhet még a cselekedeteink fölött ítéletet mondó felettes énünk is.

E tanúsejtek halmazai elhelyezkedésétől függ a szenzációra vonatkozó „rálátásuk”. Az élményben résztvevő sok-sok tanúidegsejt térbeli elhelyezkedése jellemzi ezt a leegyszerűsített, decentralizált emlékezeti modellt.
A tanúsejt-halmazokban a sejtek milliárdjai egyenként őrizhetik meg a szóban forgó szenzációs tapasztalat emlékeit. Mindegyikőjük más-más hasonló, korábbi élményhez kapcsolva adja az élmény asszociációs lehetőségeinek sokaságát. Később majd akik közülük egy aktuális élethelyzetben aktivizálódnak, alakítják a sejtést, a megérzést, vagy a tudatossá váló visszaemlékezést.
Asszociációs emlékeink eredetét nem könnyű kibogozni. Mégis, ritkán keletkezik bizonytalan érzés bennem, hogy rájuk hagyatkozhatom-e.

A belső figyelem irányítója a közbeszólásra jelentkező tanúk szólamai között válogat. Akik szót kapnak, a tudatosítható élmények fénykörébe kerülnek. A leintettekből a tudattalan sötét alagútjában tevékenykedő négerek lesznek.

Test- és agyépítés

Korlát, tükörfal, parkett és világítás. Talán ennyi a balettterem berendezése. A korlát a partnert, a támaszt, a megkapaszkodást biztosítja. A tükörfal az önmegfigyelést szolgálja. Kell a részletekbe menő, finom tartás- és mozgásszabályozáshoz. Nem mindegy, hogy piruett közben hogyan tartja a táncos a kezét, merre állnak ujjai.

Mutasd a muszklidat! – mondta nagybátyám kisfiúkoromban, és tudtam, hogy nem „mindent a szemnek, semmit a kéznek!” megtekintés, hanem feszülő karizmom fájdalmas ropogtató minőségvizsgálata következik. Lélegzetem visszafojtottam, és behajlítottam karom, és megfeszítettem egész testem. Felkaromon a vézna bicepsz is megfeszült. Nem tudtam még ekkoriban izmaimat irányítottan megfeszíteni.

Testépítők attrakcióit figyelve saját testemben érzem, ahogy a versenyzők külön-külön szabályozzák vázizmaik megfeszülését, kidudorodását. Nem irigylem érte őket. Izomrendszerünk egyes elemeinek külön-külön kiduzzadásig való feszítése és a testépítő pózolás nem születésünkkel adott. Gyakorlással megszerezhető képességünk.
A testépítőknek meg kellett tanulniuk, hogy testséma-érzetük agyi területeinek kis kiterjedésű részleteire irányítsák belső figyelmüket, hogy az ezekhez kapcsolódó izmaik megfeszítését és az izom munkáját finoman szabályozni tudják. Pózolásukban egész testük anatómiai atlaszát láthatjuk. Ez a „szomatoszenzórium” és a motor szabályozás egészen kifinomult összehangolásának és tudatosított manipulálásának eredménye. Vízisíelő kutyát láttam már, de testépítő és izomzatával pózoló jószágokról még nem hallottam. Valószínű, hogy magasszintű tudatosság kellene hozzá.

Az ember absztrakt gondolkozásában valami hasonlatosságot sejtek. Az agystruktúrán belül olyan területekre irányított speciális figyelmem más agyi területektől pedig szándékos elválasztás kellhet hozzá. Olyasmi ez, mint amilyen a testépítés során az izmok vonatkoztatásában alakul ki. Absztrakt műveletekben belső balett-termünk tükörfala előtt kell gondolkodásunk mozgását figyelnünk.
Maga az absztrakció is elvont fogalom. Képzeletem figyelmét rá tudom valamely összetevő-tartományra irányítani, és ezt meg tudom különböztetni az egyéb képzeleti területektől. Az elvont képzetek területét szeretem magamnak konkrét képzetek metszési területeiként „megragadhatóvá tenni”.
Így tettem ebben a mikrofejezetben is. Amikor a fogalmi gondolkodásunk hátterében megláttam a központi idegrendszerünk anatómiai felépítésének szerkezetéből fakadó magyarázatot, feltételeztem, hogy a hasonló idegrendszeri anatómiájú, magasabb rendű állatoktól nincs jogunk elvitatni a hasonló képességeket. De előítéleteim működtek, és úgy gondoltam, hogy ez az absztrakt fogalmakra nem kell, hogy kiterjedjen.

Most azt hiszem, hogy tévedtem benne.
Az ember is csak hosszú ideig tartó agyépítő tréningezés – iskolázás – után képes absztrakt fogalmak megértésére, még később a velük való manipulációra. Ez a képesség már nem egyformán alakul ki valamennyiünkben.

Vajon ha az elefántoknak vagy csimpánzoknak az emberihez hasonló nyelvi kultúrájuk kialakulhatna, iskolázhatnák-e ők is gyerekeiket addig, amíg a végén Maxwell egyenleteiről beszélgetnének?!
Eretnek már a kérdésfelvetés is. Mégis: az előítéletes elutasítást fűszerezzük egy csipetnyi kétellyel!

Vissza a tartalomjegyzékhez Tovább egy másik fejezetre