Kedves Közös Ősünk!

Te, aki feltaláltad az emberi nyelvet, mondd, sejtetted-e, hogy találmányod ennyire megváltoztatja a földi élővilágot? Találkozzunk és beszélgessünk erről egyszer, ha lehet! Hol és mikor alkalmas neked?
Mondjuk itt, nálam. Bármikor jöhetsz, akár közép-európai idő szerint a szellemek órájában, ha ez neked megfelel. Ha fiatalabb létemre azt várod tőlem, hogy magam menjek hozzád, az sem akadály, de akkor halasztgatnám a találkozásunk időpontját egy kicsit, néhány évtizedre még.
Most, vagy később, itt, vagy ott, nekem mindegy! Tudod, amióta kitaláltad, sokat változott a nyelv, de ettől még bizonyosra veszem, hogy amikor találkozunk, megértjük egymást.
Vannak mifelénk, akik azt mondják, hogy Neked ebben az egész nyelvügyben szinte semmi szereped nem volt. Hogy beléd csapott „valami genetikai mutáció”, és az tette lehetővé és rögtön szükségszerűvé az egész emberi beszédet, s vele civilizációnk kezdetét. Ne is törődjünk velük! Számomra zseniális pasas vagy, és ennyi elég is. Vagy nő lennél netán? Rossznyelvek szerint akad boszorkány, akinek külön kell agyonütni a nyelvét, – de ez csak olyan férfisoviniszta beszéd.
Azt sem tudjuk itt rólad, hogy mikortájt éltél. Harmincezer vagy kétszázezer évvel ezelőtt? Ekkora különbség azért mégsem mindegy. A könyvek egy részében ez, a másik részükben az áll. Ugye a 200 000-nek higgyek? Vagy még előbb kezdődött a dolog? Mikor és hogyan?
Egy Isteni Szikra, valami nagy felismerés kellett hozzá, vagy nemzedékeken átvezető sok-sok apró lépés? Egyéni alkotás-e a nyelv, vagy olyan, mint amilyennek a népköltészetet tartják?
Egy biztos: a nyelv szájhagyomány. Szájhagyományban terjed és marad fenn – bár gyanús, hogy mi az, ami a folyton megváltozóban a végére fennmarad. Bennem találhatók újrakombinálódva a Ti, a Te génjeid? Bennünk és hagyományainkban a Ti hagyományaitok? A néhány száz évvel ezelőtti nyelvet ma alig értenénk. Itáliában az olaszt beszélik az egykor latinul beszélők leszármazottai. Másfelé más újlatin nyelv a Nyelv.
Nem kell, hogy egy nép írmagostul kihaljon, hogy nyelvéből holt nyelv legyen, de amelyik nyelv kihalt, az lehet, hogy feltámaszthatatlan. A nyelvjárások és változásaik, no meg az új generációk megteszik hatásukat!
Homokdűnék a nyelvek?
Hej, ha tudnád, mennyit szidtak ifjúkoromban bennünket az idősebbek a nekik nem tetsző nyelvhasználatunkért. Mára fura alaknak „látszanám”, ha a „látszik” ikes igét merném „olyaténként ragozván leírni, amiként veretes hangzásában ínyemre valónak találnám”. A tömegkommunikáció egységesít és egyszerűsít is, miközben a nyelvi divatokat és változásait megdöbbentő gyorsasággal terjeszti.
„A szó elszáll, az írás megmarad.” – de hiába, ha nem marad fenn, aki értse. Különben sincs ember, aki azt a rengeteg betűt, közzétett írást elolvasná, befogadná. Jómagam is csak szaporítom leírt soraimmal a nyugtalanító terjedelmű betű-sokadalmat. Micsoda befogadhatatlan beszéd- és információ-áradat! És most még hozzájött az internet! Mondd meg őszintén: feltaláltad volna akkor is a nyelvet, ha ezt és a ki tudja, miféle folytatást előre látod?
Tudom, muszáj volt.
És, ugye, muszáj a találmányt publikussá tenni és kipróbálni? Amikor találkozunk, kérlek, meséld majd el, kedves Ős, hogy mi is a tényleges igazság az írás körül! Ebben a kérdésben hiszek is, meg nem is Varga Csabának, de azért inkább hiszek neki. Csaba meglepő módon azt állítja ugyanis, hogy a beszéd és az írás együtt keletkeztek. Könyvében, a Jel jel jel-ben tárgyi bizonyítékok sokaságát vonultatja fel feltevése bizonyítására.

Magam is gyártom az elméleteket holmi előnyelvről, tárgyszimbólumokról, homokozókról, kavicsokról. Talán bábfigurás gyerekjátékainkban, korongfigurás társasjátékainkban egyed-fejlődésünkben megismételjük a Nyelv evolúcióját? Olyan kíváncsi vagyok, miben tévedek.
Ha jössz, pirkadatig lesz miről beszélgetnünk. Várlak szeretettel.
Talán lenne több alkalomra való is, ha a „beszélgető elefánt” elképzelésemről is szót ejtünk. Tudod, félig-meddig kiforrott elképzelés ez. Mint minden újítás, találmány esetén az indító ötlet csak tizedét-huszadát tartalmazza mindannak, ami a megvalósításhoz kell, de az foglalkoztat, hogy szabad-e, kell-e ezt az ötletet csiszolgatni, alakítgatni, kipróbálni?
Az a baj, hogy felmerült. És amióta nyelv és közlési vágy, kíváncsiság és pletykálkodás van, nem maradhat a világban titokban semmi, kivéve, amit nagyon reklámozni akarnak.
Vannak etológusok, akik a majmok körében való kurkászáshoz, azaz az oly jóleső, egymással törődő társas tevékenységhez hasonlítják a beszédet, és lehet, hogy igazuk van.
Az önmagunkban folytatott belső beszéd akkor vakaródzás lenne? Talán mégsem kellene a beszélgetés társas vonatkozását a többi fölé emelni.
Te valószínűleg nem tudod, milyen, de leszármazottaid a memoritert is feltalálták! Kár. Gyerekeinknek nem elég a kiszámolós megtanulása.
Az iskolában teljes mondatok, versek, szövegek megjegyzését és visszamondását követelik már, olykor szószerinti formákban – mondván: ha mi kibírtuk, és most is fújjuk az egykori memoritereket, akkor rajta, nektek se legyen jobb! Vajon azt hiszik a memoriterhívők, hogy ami egyben leírható, az az emlékezetben egyben meg is tartható? Akkor sajnos, nem értik: a beszédből úgy hét–kilenc szótagnyit lehet egyben egyszeri hallás után megjegyezni, emlékezetből visszamondani, és a beszédet csak improvizálni lehet, akár a jazz-zenét.
A kotta nem zene, az írás nem beszéd, az agy pedig nem kottatár. Nem tárol semmit kész, egybefüggő formában, csak az előállítására szolgáló receptet, eljárást hozza alkalomról-alkalomra működésbe. Ezért jó, hogy a feljegyzést, az írást is kitaláltátok, mert – a színészek ezt bizton megerősíthetik – emlékezetünk nem szövegek megjegyzésére való.
Te, aki ott voltál, és tudod a titkot, mondd: az egykori, ősi írás már a nyelv vagy előnyelv keletkezésekor, vele együtt született-e, és szolgálta a folyó beszédközlemény megértését és a beszéd eltanulását is egyben? Beszédes jelekkel kezdődött minden, vagy kaviccsal, kővel, ággal, levéllel?
Akárhogy is volt ez, szeretném az igazságot megtudni, és rajtad kívül ki segíthet ebben? Ha már egyszer összejövünk, ne feledkezzünk meg a kérdések kérdéséről sem! Miként is keletkezett nyelvünk nyelvtana, és miért őrződik meg oly egységesen rendszere a százezerfélévé vált nyelvek mindegyikében? Tudod, kedves Ős, hogy erre gyártottam magamnak egy terepasztallal, tárgyszimbólumokkal operáló feltételezést, amit bele is írtam már a hamarosan kiadásra kerülő könyvembe. Kitől tudhatom meg ebben is az igazságot, ha nem Tőled? Látod, sürgős lenne, hogy beszéljünk.
Mégis inkább Te gyere, ha megteheted!

Tiszteletteljes üdvözlettel: M.Gy.

Képzelet és nyelv

Szellemi életünk Központi Színpadának, a képzeletnek mibenlétét, a tudattal, a testtel, az ideg- és hormonrendszer működésével akartam valahogy áttekinteni és előbb-utóbb megtalálni hozzá a nyelvvel való kapcsolatát. Fontos ez?
Szerintem nagyon. A képzelet, a tudat mindenki számára egyszerű és magától értetődően létező része való életünknek. Mindkettő túl kemény diónak bizonyult a filozófia, a pszichológia, az agykutatás és más illetékes tudomány számára. Mi mégsem hagyhatjuk számtalan, egymással versengve vitatkozó elmélettel együtt megroppantás nélkül feltöretlenül ezt a diót, ha a meglévőnél jobb, használható nyelvtanulási eljárást akarunk kifejleszteni és birtokolni.
Némi egyszerűsítéssel élve ugyanis a nyelv legfőbb feladata – felfogásom szerint – az, hogy publikussá tett közléseivel a beszélő a képzeletének ill. tudatának tartalmát szándékai szerint exportálva megjelenítse a hallgatóság képzeletében, tudatában.
A közfelfogás szerint tudat és képzelet agyunk lakói. Szemléleti különbség, ha azt mondom: szerintem testünknek agyunkkal való együttműködési folyamataiban létrejövő, múlékony termék a képzeleti és tudati tartalom, mely az idő során állandóan változik. Kialakításában sok minden, köztük korábbi tapasztalataink és tudásunk is részt vesznek.
A tudattartalom múlékonyságát ki ne ismerné? Amikor egy fontos gondolatunk támad, járatjuk agyunkban-testünkben körbe-körbe, és nem merjük elengedni, mert mint a vízben megfogott hal kezünkből, úgy siklik tova és tűnik el a pillanat során megragadott ötlet vagy gondolat. Csak arra emlékszünk, hogy fontos volt, és meg akartuk ragadni, de nem sikerült.
Piroska és a farkas vagy más mese képzeletünk terepasztalán épül fel.
Az „Egyszer volt, hol nem volt”-kezdet az Óperenciás tengeren is túlra helyezi a történetet, és ebben nincs semmi megütközni való. Akkor is így kezdődik a mese, ha a Hétfejű Sárkány fejeit kaszaboló legkisebb testvérről, a kis Herkulesről, vagyis rólam szól.
De mi az, hogy „Hol nem volt?” – hiszen azt mondták, hogy volt. Akkor pedig volt, és punktum! Volt egyszer egy kerek erdő, és annak a kellős közepén volt egy nagy tisztás, és azon a nagy tisztáson volt egy házikó, és abban lakott egy öreganyó, és ennek az öreganyónak volt három ...
A mese lépésről lépésre épít fel helyszínt, időpontot, szereplőket, indít el eseményeket, és a hallgató a nyelvi építkezés tégláit a névmások malterével képzeletében, a közlési sorrendben helyére teszi, egymáshoz illeszti. A mese bevezetője tehát kijelöli a történet tér–idő–szereplő kereteit, a mese szövege berendezi a mese képzeletbeli terepasztalát.
Amikor életre-halálra menő hadműveletről van emberek körében szó, akkor nincs helye a beszédből fakadó esetleges félreértésnek. Valóságos terepasztalokat álltak körül a vezérkarok még a II. világháború idején is, és csak manapság került át ez a virtuális világ a komputer képernyőire.
A mese képzeletünk terepasztalán építkezik. Szálai egy pontról elindulnak és a már publikált tényekbe visszahurkolódnak. A nyelv, a beszéd szabályos építkezése ilyen. Alapfokon. Aztán mondatról mondatra az adott helyszínen a szereplők története a mese sorrendjében publikussá válik.
Nem úgy Rejtő Jenőnél, ahol az „Uram, a késemért jöttem.” – egyszerű tény közlésével indul a történet. Ki, hol, mikor, hova jött, és miféle kés ez, ki ez a megszólított úr? Semmit sem lehet tudni még. Ez az írás a figyelem-felkeltés és a képzelet-fejlesztés magasiskolája.
A sakkban a terepasztal és rajta a tényhelyzet a maga teljességében és valóságában előttem van, ugyanakkor hogy lépjek, az új helyzetet át kell helyeznem és meg kell jelenítenem képzeletem terében is.
Megpróbáltam önmegfigyeléssel valahogy saját képzeletem közelébe férkőzni, de tudom, hogy ebben a tekintetben nagyon különbözők vagyunk. Ha valakinek nem lenne ismerős, amiről írok, az csak azt mutatja, hogy az ő képzeletvilága az enyémtől lényegi dologban különbözik. Magam is csak szájtátva hallgatom másoknak képzeletük működésének élményszintű beszámolóit.
Említettem már, hogy én az egészen távoli, a horizonton lévő térrészt képzeletemben kinyújtott karommal elérem. Erről beszélgetek kedvesemmel a szobámban. Amint velem szemben a karosszékben ül, hirtelen ötlettől vezérelve kérdem tőle: Tudod-e, hol vagy Te a képzeleti teremben? – és megmutattam. A szoba falát nyújtott karral érzékeltettem. Kedvesemet kicsit behajlított könyökkel, felé mutató tenyérrel.
Hja, minden lehetek, csak vizuális képzeletű nem.

A folyamatokra, akciókra, viszonyokra – cselekedetre, málnaevésre – vonatkozó gondolat bennem mindig hosszabb ideig fennmaradó, megszakítás nélküli izomfeszülés, vagy mozgásélmény formájában jelenik meg. (Prezentálódik, és nem reprezentálódik.) A dolgok, objektumok – vagyis a málna – megjelenítése számomra egy valahonnan elindított és megállított kar-, kéz- vagy fejmozdulat, bár a finomság képzetére nyelvem is mozdul a számban.
A mozgás hirtelen megállítása, a belefeszülés fontos elem. Ez a mozzanat – a hirtelen változás – a belső szimbólum, mely élményszinten megtestesíti képzeletem tartalmát. Ugyanaz a testi élmény korábban A-t, később B-t vagy C-t is megjeleníthet. Képzeleti terembe belépő képzeteknek nincs törzsasztala.
A vizuális képzeletű látja azt, amit elképzel. Mást is lát, mint ami szeme előtt van. Lényegi ez a különbség köztünk? Igen is, meg nem is.
Közös bennük, hogy a gondolat saját testünkben generál bizonyos értelemben reális belső folyamatot, melyre zsigereink is reagálnak.

Kopernikuszi a fordulat?

Sok gondolkodó hitte, hogy sejtése, felismerése korszakalkotó. A kopernikuszi fordulat vagy annak elmaradása azonban nem – vagy nem csak – a felismerést, hanem az emberek befogadó reagálását jellemzi. Van-e a felismerés és a befogadás között bárminemű összefüggés? Kiderül, ha kiderül.
Kopernikusz, majd Kepler és Galilei óta – csupán 400–450 éve! – az égitesteknek a kozmikus téren belül adott szituációira következtetünk vissza az égitestek látszólagos mozgásának megfigyeléseiből. A kozmikus szituáció a kiderítendő, mely – az egykor rebellis elképzelés szerint – objektív létező.
A ptolemaioszi világkép szerint a világ középpontjában a Föld állt.
A „ptolemaioszi“ nyelvészetünk figyelmének központjában ma is a hang, a hangsor, a szó, a mondat és annak önmagában való a jelentése áll. Hajlandó ugyan egy-egy közlési helyzetet is bevonni a jelentés elemzésébe, de a nyelvész ekkor is önmaga helyzetéből figyeli a szövegek jelentését, és mondja ki, hogy mi a múlt, a jelen vagy a jövőidő, hogy mi mit jelent, és a maga nézőpontjából veszi leltárba a nyelvi elemeket, eszközöket.
A nyelv hasonló kelepcét tartogat tehát, mint az univerzum, ha nem vesszük észre, hogy a mondat egy látszólagos egység. A mondat jelentése egy szituációnak a közlő perspektívájából való láttatását szolgálja, ám a közlés jelentését mindenki a maga helyzetéből és perspektívájából kell, hogy elképzelje. A beszéd tárgyát képező helyzet, folyamat, akció vagy viszonyrendszer tehát ugyanilyen objektív, képzeletbeli dolog, mint a kozmoszban a csillagok helyzetével ill. mozgásával kapcsolatos tényállás, melyre a földi megfigyelésekből következtetni tudunk.
A kommunikáció által érintett tényállást a nyelvi közlésekből kell kibogozni. Azt, amit ugyan mindenkinek a maga szemszögén keresztül kell látnia és ugyanígy minden közlő a mondanivalóját a saját perspektívájából, koordináta-rendszeréből fogalmaz meg.
Az egyes beszélők tehát a beszéd tárgyáról, a képzeleti szituációról nyilatkoznak szándékaik és képességeik szerint.
A publikussá tett megnyilatkozás, a közlés jelentése nem a szöveg, hanem szituáció-értelmezés szintjén keresendő.
A helyzet a matematikai átalakításokat, a geometriai transzformációkat – az eltolásokat, az elforgatásokat, a tükrözéseket stb. – juttatja eszembe. Az egyenlőségekkel illetve egyenlőtlenségekkel ugyan egy szituáció mennyiségi jellemzőit szoktuk leírni, de a lényeg, hogy ezeket a tartalom sérelme nélkül át lehet rendezni, a benne foglalt tartalmakat többnyire ki lehet fejezni belőle. Ezt nem csak matematikai szimbólumokkal tehetjük meg. A szöveges tartalmakat a nyelvvel ugyanígy át lehet alakítani, rendezni. Talán erre szolgál a minden nyelvből kihámozható nyelvtan?!
Vagy erre is!
Nagyon egyszerű dologról beszélek. Ez rögtön látszik is, ha a tudálékos általánosítás helyett egy gyilkosság bírósági tárgyalását idézem képzeletükbe. A tanúvallomások, a vád és a védő szövegeiből a bíró nem a mondatok nyelvészeti vonatkozásaira, hanem az esemény lefolyására figyel. A hallomásokról, megnyilatkozásokról szóló beszámolók jelentését visszavetíti a bűntény időpontjára, körülményeire. A vádlott vagy a tanúk perspektívájából elmondottakat a bíró a saját perspektívájából figyeli, érti és értelmezi.
Ezt teszi a hallgatóság is, és majdan a másodfokú bíróság is.

A nyelvi közlésekből a tényállást és a mögöttes összefüggéseket lehet kideríteni. Ennek csínját-bínját tartalmazza egy általam elképzelt nyelvészet.
A szituációk és folyamatok minőségi és mennyiségi jellemzőit, összefüggéseit a beszéd segítségével egymás után, elemenként fejtjük ki. Ha más-más személyek más-más helyzetben és időpontokban ugyanarról a dologról, ugyanarról a szituációról beszélnek, akkor azt vissza kell ugyan vezetnünk – transzformálnunk – a stabil beszédtárgy szituációra, de ez oly magától értetődő része nyelvi megnyilatkozásainknak, hogy benne a 2–3 éves kisgyerek kiismeri magát, és kikövetkezteti belőle a nyelvtani eljárásokat. Először csak megérti, felismeri ezeket, de még nem tudja alkalmazni. Később maga is használja, és mit sem tud ennek nyelvtani szabályairól.
Szerintem ezekből az egybefüggő, mögöttes tartalmakból hámozzuk ki magunknak a nyelvtan összefüggéseit az élet iskolájában. Így tanuljuk meg a beszéd nyelvi és nyelvtani szerkezeteit – a matematikai eljárásokhoz hasonló módon – úgy alakítani, rendezni, hogy a kifejtett szituáció tartalma sértetlenül megmaradjon. A jelentéstartalmakkal ebben az értelemben szabadon bánhatunk, logikus következtetéseket is szabadon alkalmazhatunk.
Szerintem ez áll a grammatikus nyelvek keletkezésének, fennmaradásának, fejlődésének, egyéni elsajátítási folyamatainak hátterében. Ezt kellett az idegen nyelv használatának tanítása során a nyelvtani tételek magyarázgatásának és alkalmaztatásának helyére állítanunk. Hogy miért kellett ezen a kobakomat másfél évtizedig törni?– kérdezhetik. Nem tudom.
Utólag minden egyszerű. Ez a szemlélet – gondolati modell – nem csak a nyelvtanítási gyakorlatom újabb reformjáig vezetett el, hanem a metaforikus és valós értelemben vett ElefántEszperantó hipotézisig is.
Az állati kommunikáció elemei mindig a ténylegesen fennálló szituációban nyerik el értelmüket. Az emberi kommunikáció – első közelítésben – csupán abban különbözik az állatitól, hogy a mienkben a megnyilatkozások nem csak az „itt és most” szituációra vonatkozhatnak, hanem egy képzeletbeli terepasztalra kihelyezettre, illetve nyelvi eszközökkel ott felépítettre.

Vissza a tartalomjegyzékhez Tovább egy másik fejezetre