A neander-völgyi ősember és a delfin
Kedves bölcsész ismerősöm, Szilvi a
minap egy kérdéssel igencsak meglepett. Az izgatja, miért halt ki a Neander-völgyi
ember, hiszen a miénknél lényegesen nagyobb agytömeggel rendelkezett. Egyesek
szerint mi, a cro-magnoniak pusztíthattuk ki őket, mondta aggodalmaskodó arckifejezéssel.
Viccelődőre
fogtam, s mondtam neki, hogy emiatt ne fájjon a feje! A Neander-völgyiek kipusztulása
nem kell, hogy terhelje lelkiismeretünket. Elárulom a titkot: nem pusztultak ki.
Leszármazottai ma is élnek.
Hatásszünetet tartottam, és Szilvi kíváncsi, megenyhült
tekintete folytatásra sarkallt. Elárultam a „titkot”: a Neander-völgyiek mai leszármazottjait
úgy hívják: delfin. Mondhattam volna más cetfélét, vagy éppen vidrát is, ki tudja,
de a delfin az Delfin! Igazán kedves szívünknek – ha más fajok szemében kegyetlen
ragadozónak is kell lennie.
Sikerült meglepetést és érdeklődést keltenem,
és Szilvi lelkének nyugalmát helyreállítanom. Most már csak felkészültségem, jól
informáltságom látszatát kellett megőriznem. Lássuk a vízimajom-elméletet!
Bár
igazán csak hallomásból ismerem, még azt sem tudom, hogy hány ezer évet érint
és mikorra esik a dolog, de nem is ez a lényeg. Tehát múltunk több ezer (vagy
tízezer) évnyi időszakára a kutatók nem találtak a szárazföldön a cro-magnoni
ősünktől származó semmilyen archeológiai leletet. Ez pedig rejtély! – mely akár
azzal is magyarázható, hogy ősünk erre az időszakra áthelyezte élőhelyét a vízbe.
Miért tette, ha tette? Nem fontos. Akár tíz oldalnyi okot és közvetett bizonyítékot
ki lehetne rá találni, ha ilyen régmúltról van szó. Nem egy ilyen írás forog közkézen.
Lényegtelen, hogy melyik hiedelmet választjuk közülük.
A lényeg, hogy az elképzelés
szerint később, megszőrtelenedetten mégis visszajöttünk a szárazföldre, és most
itt vagyunk! Ez tehát a vízimajom-elmélet – hallomásaim nyomán előadott, hétköznapi
változatban.
Most pedig ugorjék a Neander-völgyi is a vízbe! Ha ilyesmi velünk
megeshetett, akkor megtörténhetett vele is. Tegyük fel, hogy ezt tette, és rászokott
a vízi életformára, kialakította a maga víziélet-kultúráját.
Magzati fejlődésünk
során kezünk és lábunk ujjai között kezdetben úszóhártya képződik, ami később
eltűnik. A Neander-völgyinek víziélet-kultúrában jobb túlélési előnyt jelenthettek
az olyan mutációk, amelyeknél a hasonló úszóhártya megmarad. Az is, ha karja,
lába hossza csökken, törzse megnyúlik. A mutációk sorozata az ős fejét, arcát
megnyújtotta, farkcsontjából hátuszonyt csinált, és láss csodát, Világ: itt élnek
nagy agyú elő-elődeink leszármazottai a tengerekben, delfinek formájában. Eddig
a szabadelőadás.
Szilvi megenyhült arccal néz rám, és furcsálkodva kérdi,
hogy ez tényleg igaz-e? Vannak rá bizonyítékok?
Már hogy lennének?! – feleltem
– hiszen most találtam ki az egészet.
A Neander-völgyieket érintő rész anatómiai
vonatkozásai nyilván szakszerűtlenek. Példázatnak szántam csupán. Arra jó, hogy
elmondjam, miként képzelem az evolúció megvalósulását – úgy, hogy ne a vak véletlen
lottóhúzásai alapján álljon össze egy sikeres, új faj genetikai jellemzője. A
környezet, a viselkedési kultúra és a genetikai állomány hármasában gondolkodom,
melyben a viselkedési kultúra az, amely könnyen és gyorsan változik, és emellett
változásai átörökítődnek.
Így körbeérnek, a kiinduló pontjukra hurokszerűen
visszacsatolódnak az egymásra hatások. Egy öngerjesztő kör keletkezik, ha a következmény
viszszacsatolása erősíti a kiváltó okot. A rendszer nem stabilizálódik.
Nem
a meglévő állapot fenntartására irányul többé. A meglévőtől való eltávolodást
gerjeszti a génösszetételben is, a kultúrában is.
Spirálisok jutnak erről
eszembe, melyeknek egymást követő pontjai rendre távolodnak előzményüktől is,
kiindulópontjuktól is. Gyorsuló változások, lavinaszerű kataklizmák és ráadásul
a fejlődés szerteágazó.
Mint az élővilágé. Vajon a komputerkorszakba lépésünk
változtat-e az emberiség genetikai állományán, és milyen hosszú idő kellhet hozzá?