Tudás – tanulás nélkül

Reggel, álmosan, tizenvalahányad-magammal várakozom a buszmegállóban. Ki-ki gondolataiba merül, vagy társával beszélget, senki sem törődik a másikkal. Délben egy üzletben egyik reggeli útitársammal találkozom. Felismerjük egymást, és biccentünk.
Este operába megyek. Az előadás szünetében a büfében, nicsak: Ma már harmadszor! – örvendezéssel széles mosollyal üdvözöljük egymást. A ráismerés, a felismerés élménye elementáris. Lehet közben egészen más a környezet, az öltözék. A ráismerés forró nyomon működik.
Vegyük észre: egyáltalán nem tettünk semmiféle erőfeszítést mindennek érdekében! Nem szándékoztuk egymás jellegzetességeit megfigyelni, és tessék! A korábbi találkozás körülményeinek felidézése, az azonosítás biztonságosan, automatikusan működik. A három független és jelentéktelen esemény összefüggő történetté kapcsolódik össze, mely mindkettőnk számára feledhetetlenül emlékezetes.Vajon miért, miként? Miféle az a tudás és emlékezés, mely a körülmények zavarása és megosztott figyelmünk működése közepette is képessé tesz egymás felismerésére? Mintha élményeinket mindent mindennel összekapcsoló hálózatra fűzné fel.
Bármely eseményrészlet mozgósítja a korábbi, hozzá hasonló élmények arzenálját, mi pedig a fontosnak tűnőket kiválogatjuk belőle.
Biokomputer-modellem szerint lehet, hogy nagyjából azonos tanúsejtek egy csoportjának ismételt megszólalása, majd a váratlan harmadszori találkozáskor harsány felkiáltása egyetlen szenzációs folyamattá kapcsolja össze a valójában lényegtelen és összefüggéstelen eseményeket is.
Hagyományos komputerben ugyan hogyan kell olyan adatbázist létrehozni, hogy bármilyen szempont-együttes alapján szándékainktól függetlenül, automatikusan bekövetkezzenek a szűrések? A szokatlan, a kecsegtető és a veszéllyel fenyegető események felléptükkor a bio-komputerben jelzést kapnak. Milyen programot kellene írnunk komputereinknek, hogy így viselkedjenek? Miféle számítógép és operációs rendszer lenne szükséges hozzá? Legyintenék, ha lehetne írásban is legyinteni egyet.
Ez a tanulás nélküli tanulási mechanizmus tudást teremt bennünk.
Aki a természetfilmeket nyitott szemmel nézi, láthatja, hogy más élőlények is hasonlóan tanulékonyak. Mai komputereink alkalmatlanok erre a feladatra. Párhuzamos feldolgozások rendszerében működő, emlékező sejtet tartalmazó bio-komputer kellhet hozzá. Agynak nevezik.
Ezt modellezem a „párhuzamos” neuron-parcellákban feldolgozott információknak keresztirányú megfigyelésével, és feltételezem, hogy a tanúsejtek szinapszisaira, mint én testem tájaira, végtagjaimra és azokon bekövetkezett eseményekre emlékezem.
Ők, a tanú idegsejt-parcellák zsibongva ismerhetik fel a pillanatnyi izgalmukhoz hasonlító korábbi élményt, keresik az egyezéseket és észlelik az eltéréseket. Az emlékezetesre így biológiai alapon emlékezhetünk. Anatómiai felépítettségünkből fakadóan a bio-komputerünk emlékeztet a hasonló mód jelenlévőre is, és felfigyeltet a hiányokra és a többletekre is.

Hasonló jelenségek szolgálhatnak idegrendszeri hátteréül a hagyományos, ismétlődő rítusok felismerésének, kitanulásának. Lehet, hogy a természetes nyelvelsajátítás folyamataiban is így szűri ki az ember az ismétlődő szótöveket, ragokat, hangzásrészleteket, eljárásokat, alkotóelemeket?

Az idegen nyelvekről – szubjektíven

Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy! – mondta anyám. Nem értettem, miért olyan fontos ez neki. Én ugyan nem akartam több ember lenni. Apámnak különvéleménye volt. Szerinte dédanyáink, hála az akkori nőnevelésnek, hét nyelven is beszéltek, és mindegyiken szamárságokat!
Nyelvet tudni kell! – mondták, amikor első elemibe francia iskolába íratták be szüleim bátyámat, majd engem. Fizetős iskola volt, és megerőltetéssel járt a tandíj kifizetése, de tudtuk, hogy „nincs ennél fontosabb az életben, édes fiam!” Bátyám meg is tanult franciául, és máig is tud.
A II. világháború után Magyarországon mindenki számára világos lehetett, hogy a világnyelv most már csak a francia lehet. A nemzetközi diplomácia, a politika nyelve, – de a politika közbeszólt. Megszüntette az egyházi iskolákat, és kötelezővé tette az oroszt. Manapság a közfelfogás szerint az angol lesz a világ nyelve és a tört angol marad a tudományé. Nemrég még a német volt a legfontosabb idegen nyelv térségünkben.
A mostani jóslatokkal szemben is szkeptikus maradok.
„Akármeddig hallgathatok pikulaszót, mégsem tanulok meg pikulázni!” – mondta tudós nyelvészünk hátam mögött, és legyintett egyet. Az idegen nyelvi szöveg hallgatásán és a ráismerésen alapuló, automatikus nyelvtanulási módszeremre értette. A pikulázás vonatkozásában nyelvészünkkel szívesen egyetértek. E helyről üzenem azonban, hogy a nyelvhasználat nem pikulázás, még ha hangkeltés ez is, az is. Az emberi beszédhang keltésére szervi adottságunk, és érzékelésére is egyazon anatómiai adottságunk van, a pikuláéra pedig nincs ilyen. Egyébként hagyományos nyelvoktatóknak meggondolandó, hogy bármennyit pikulázik valaki magában kottából, mégsem tanul meg tőle pikulázni.

Vissza a tartalomjegyzékhez Tovább egy másik fejezetre