Natúr tejbegríz

Hozzávalók: tej, búzadara, cukor. A forró, cukros tejbe állandó keverés mellett belefőzzük a grízt, lapostányéron hűlni hagyjuk. Ha türelmetlenek vagy nagyon éhesek vagyunk, a tányér szélét körbe követve már kanalazhatjuk.
Főzéskor a keverés fontos. Felügyelet nélkül a tűzre tett tej kifut, és bűzlik tőle az egész lakás. A magárahagyott gríz takaréklángon is odakozmál, és pfuj. Ugye, hogy ehetetlen?
Apaságom néhány újrakészített tejbegríze után rájöttem: ha a forrásba jött tejet a tűzről félrehúzom, mehet bele a gríz, és további melegítés, kevergetés nélkül is percek alatt kész az étel. Se kifutás, se kozmálás.
Tejbegríz – apamódra.

Az esti fürdetés után a gyerek partedlit kap. Hozom a tejbegrízt. Feleségem ölébe ülteti és átkarolja a lurkót. Bal kezében a tejbegríz, jobbjában kiskanál. Megmeríti a kanalat, nyújtja a gyereknek az ételt, tátja a száját, a gyerek is. A kanál be. A gríz fele a gyerekbe, fele a szája szélére vagy rögtön a partedlire. Jöhet a következő kanál. Figyelem őket, és feltűnik: minden kanál grízhez feleségem is tátja a száját. Mosolygok, és nem zavarom őket. Egyszer csak észreveszem, magam is nyelek, amikor a gyerek. Nyelem a semmit… (Nem csak akkor. Most is, amikor az iménti mondatot leírtam.)

Ünnepi alkalom: rám maradt az esti lefektetés, rám maradt az etetés is. Partedli, ölbe a gyerek, gríz a kanálra, és… De hiszen én is tátom a számat minden kiskanálhoz! Na még egyet, de most részemről csukott szájjal! Hoppá, ez nem sikerült. Na még egyszer! Csukott szájat próbálok az etetéshez magamra erőltetni, és megint nem sikerült. Se akkor, se később. Nem erőltettem többé. Szerencse, hogy tátogásunk közepette kanállal tesszük fiókánk szájába a tejbegrízt. Bajban lennénk, ha mindehhez csőrünk lenne.
Évek múltán felidézem ezt az élményemet, és iziben próbát teszünk. Vajon csak a gyerekgondozáshoz tartozik ez a szájnyitogatás? – és társamnak nyújtok egy villányi ételt. Próbálják ki egyszer! Az eredményt borítékolom.
Furcsaság, kuriózum lenne csupán? Számomra figyelmen kívül hagyhatatlan, talán egyetemességgel bíró valami.
Hahotáznak a falon túl. Az innenső oldalon lakó magányos ismerősöm minden felnevetéskor a túloldaliakkal együtt nevet, anélkül, hogy tudná, mi volt a vicc. Bosszantó lehet. Vajon az együttnevetés, az együttes szájnyitás és az együttes nyelés egy kaptafára megy?
Pápa ill. Celldömölk környékén a Dunántúlon van egy falu, Külsővat. Mutti, azaz apai nagyanyám lakott itt, s nála „nyaraltunk” 1944-ben, amikor már rendszeresen bombázták éjjel majd nappal is Pestet. Közeledett az orosz front. Talán ekkori – vagy egy-két évvel későbbi – az az emlékképem, amit a külsővati búcsúból őrzök. Volt itt is céllövölde, rongylabda dobáló, és mindenféle, ami csak a pesti Népligetben. Volt egy körhinta is, csakhogy villanymotor hajtás helyett gyerekhajtású. Tölcséres, tűs, rugófelhúzású gramofonról zene szólt, s vonzotta az embereket a körhintához. Az építmény közepén falétra vezetett a magasba, egy körbefutóra kiépített fapallóhoz. A falu mezétlábas gyerekei felmehettek. Az indulási kolompszóra nekifeszültek a forgórész küllőinek, s lassan megindultak. Fokozták a tempót, és amikor tudtak, már futásban trappoltak. A körhinta ülésein a fizető legények, leányok repültek, száguldottak körbe-körbe. Székük a fokozódó centrifugális erőtől egyre távolodott a függőlegestől.
Általános volt a vidámság, talán csak a teljhatalmú körhintás bácsi figyelte szigorúan a menetidőt, melynek végét kolompszó jelezte. Ez „szabadonfutóra” kapcsolta fent a gyerekeket. Megállt a körhinta. Beszálláskor ha nem telt meg minden hely fizető vendéggel, a gyerekek egyikét-másikát leszólította a nagybajuszú, s friss erőt engedett helyére a lent várakozó gyerekek közül. Jutalom-fizetségként aki lejött, felülhetett az üres székek egyikére.
Nem tudtam betelni a körhinta látványával és irigyeltem a falu mezítlábasait. Nekik szabad volt beállni a sorba. Nem úgy a cipős „úrigyerekeknek”.

Mivégett is nézzük mások élményét?
Miért éljük meg a látványt, mintha sajátunk volna? Miért működik mindannyiunkban a sárga irigység? Miféle neurológiai jelenség áll mindennek hátterében? Miként is kell kapcsolni Szimu bio-komputerét, hogy ő is irigy legyen? Mit tegyünk, hogy mások cselekedeteinek látványát, történetét Ő is úgy élje meg, mintha az saját testében történnék?
Minden ellen lázadó kamaszkoromban amit lehetett, s amit nem, értelmetlennek tartottam. Hevesen vitattam az illemszabályok, tradíciók nagy részét. Ki tudja, honnan gondolhattam és miért, de akkoriban racionális lénynek hittem még az embert. Apámnak szegeztem a kérdést: Ugyan mi értelme van a csókolódzásnak? Annak, hogy az egyik ember a másik ember száját, nyelvét saját ajkával, nyelvével érintse?! Apám halkan annyit felelt: Majd megtudod.
Nem sokkal később azon hőzöngtem: Ugyan, miért ne lenne szabad az embernek villamoson csókolódznia? És persze folytattam: ugyan, miért ne illenék mások jelenlétében ennie annak, aki éhes, innia annak, aki szomjas, rágyújtania annak, aki cigarettázni akar?! Miért kellene mindig mindennel kínálgatnunk a másikat? Micsoda ostoba érzés az irigység?! Miért ne bírná valaki a vér látványát?! Miért ájul el az egyik a másik baja láttán?! Miért megy ki százezer ember a Népstadionba, hogy nézze huszonkét ember rohangálását egy labda körül? Miért kell a színház? Miért a színész? Ez értelmetlen így! – gondoltam a lázongó kamasz magabiztosságával.
Ezek a kérdések komoly feleletet kívánnak, és van rajtuk mit megérteni.

Az élőlény idegrendszerének és testének olyan modelljét szeretném látni, mely a tejbegrízre tátogásunkat és nyelésünket is magában foglalja. Keresgélek, de sajnos, hiába. Nem találom semmilyen magyarázatát az észlelésről, a képzeletről és a viselkedésről szóló, közelmúltban megjelentetett egyetemi tankönyvekben, szakirodalomban sem. Pedig a jelenség tipikus, létező.

Mások cselekedetének nézése, tétlen bámulása, mások énekének, zenéjének, nevetésének hallgatása, a meccsre vagy épp színházba járás, a mások képzelgésének, meséjének, regényének meghallgatása, történetének elolvasása, kitalált hőseinek megsiratása – a szimpla racionalitás talajáról nézve ugye valóban ésszerűtlenség, irracionális dolog?! És mégis, ez a látszólag irracionális dolog a második fontos, ami kell az embernek a kenyér után.

A Cirkusz – mondták a rómaiak. A cirkuszban kívülálló, és mégis résztvevő vagy. Megválaszthatod, hogy kinek az oldalára állsz, hogy kinek drukkolj. A férfi Othelloként, a nő Desdemonaként éli meg Shakespeare drámáját?

Amikor magad küzdesz meg a másikkal, akkor önazonosságod nem veszíted el a másik megfigyelésében. Amikor kívülről nézed, gyakran azonosulsz a gyengébbel, a bántottal, a megkínzottal. Amikor a kocsis ostorral és szitkokkal hajtotta a söröskocsi lovait, akik erőlködve sem bírták a kocsit hegynek elindítani, mindig összeszorult a mellkasom, és a lovakkal éreztem.
Kell a cirkusz, kell a film, kell a gladiátorjáték, a sportverseny, kell a szerelmi történet és kell a pornó – ha az utóbbit szemérmesen elhallgatjuk is. Kell a vígjáték és kabaré, kell a dráma, – de minek soroljam?!
Miért kell, miért van ez így?
Gyanítom, csak azért, mert a külvilág eseményeit saját testünk részvételével érzékeljük, értelmezzük, és minősítjük. A bio-komputer idegműködésében csak a közös nevezőre hozott jelek szaladgálnak. A változók egy együttes csoportját „összefogjuk”, és testünk egy területére vetítjük. Az onnan visszakapott jelet értelmezzük a figyelt külvilág eseményeként.
Így tehetnek a befelé fordulásra hajlamos, introvertált emberek. Mi magunk vagyunk a focista, a boxoló, a szerelmes pár, a prédájára rácsapó filmbeli ragadozó madár is. Azonosulhatunk azonban egy tárggyal, Rodin A gondolkodó című szobrával is, de lehetünk Magányos cédrus is a Csontváry-Kosztka Tivadar képről. Megpróbálhatunk gomolygó füst és örvénylő levegő is lenni, ám az sokkal, de sokkal nehezebb.

Kell a mese, a színház, de nem mint intellektuális, hanem egész testünket, érzésvilágunkat aktivizáló képzeletbeli élmény, mely adott esetben katartikusan felforgat, megráz. Kell hozzá a Képzelet.
Ha bajt, balesetet látok, magam is sikolthatnék. Hogy megkíméljem magam, elfordítom a fejem, becsukom a szemem. Milyen gondolati modellt képzelhetnénk el az élőlényről, hogy kénytelen legyen így működni?

Hangszálgyulladásos énekesnek tilos zenét, gondolom, kivált énekes zenét hallgatnia – említi kuriózumként Pszicholingvisztika című egyetemi tankönyvében Gósy Mária (2001) –, mert mások muzsikálásának hallgatásától az ő hangszálgyulladása nem múlik.
Ez a mondat beállt azoknak a jelenségeknek, főleg „érzéki csalódásoknak” és más kuriózumoknak a sorába, melyekkel az ellentmondás-mentességet váró szemléletem a legutóbbi időkig nem tudott kibékülni. Képzeletemben tett rendszeres látogatásaiktól nem tudtam másként szabadulni, minthogy házi használatú teóriát építgettem köréjük. Amikor magyarázó elveink a világnak akár csak egyetlen pontján megroppannak tapasztalatainkon, ott cserélnünk kell. Vagy a vélt tapasztalat téves, vagy a magyarázó elv vár finomításra.

Azt hiszem, a hiányzó – amputált – testrész kínzó fájdalomérzete, a fantomfájdalom, a hazugságvizsgálat, vagyis a gondolat-kiváltotta testi jelenségek vagy az éber hipnotikus állapotban folytatott beszélgetések, és az ezekre való emlékezés hiánya ilyen.
Maga a relaxálás és a velejáró megváltozott tudati állapot, a transz-, a sokkállapot, az alvás és az álom – ezek is olyan mozaikkockák, amelyek sehogy sem illenek bele az elméről szóló mai tudományos modellek összképébe.
Ezeket a kuriózumokat mindannyian problémaleltárunkban tartjuk. Felfigyelünk, amint egy kis reménység látszik a jelenség megvilágítására.
Ennyi belőlük számomra sok.

Az énekes hangszálgyulladásos történetét sokszor, sokaknak emlegettem. Többnyire ugyanúgy elcsodálkoztak rajta, mint magam, de voltak, akik saját történettel, vagy máshol olvasott jelenséggel rálapátoltak. Olgi, a muzsikus anyuka azt mesélte például, hogy amikor hegedűs lánya ínhüvelygyulladását diagnosztizálták, örömmel mondták: félre a hegedűt, és végre elő a CD-ket! Ám a gyulladás nem és nem gyógyult, amíg le nem mondtak a zenehallgatásról… Mondják, hogy focimeccsre járók berekednek, ha szájukat ki sem nyitják, csak mások ordibálását hallgatják. Már nem is lepett meg, csak megdöbbentett annak a karvezető nőnek az esete, aki képzett énekes létére saját énekhangjának „teljesen szétmenetelét” tapasztalta, mert egy ideig férfikart dirigált, és végül fel kellett adnia ezt a karvezetői állást.

Ha a tejbegríznek is tátogunk, és az evés látványára is nyelünk, hogyne énekelne hangtalanul a férfikar basszusával a női karvezető?!
Minap sokat írtam. Ennek a könyvnek szövegével küzdöttem. Lehet, hogy „Beszélni nehéz!”, de semmi az a fogalmazás nehézségeihez képest! Szó mi szó, késő délután telefonon hívtak, és itt a meglepetés: itthoni szótlanságomban a sok leírt szövegtől berekedtem. Az immanens, azaz belső néma beszéd is mikromozgással mozgatja a beszélő és beszédértő szervünket?

Hogy mindez furcsaság, kuriózum lenne csupán? Aligha. Testem libabőrözik, vagy megizzad, összerándul vagy arcom kipirul egyik vagy másik gondolatomtól. Miért? Az agyamon végigfutó gondolatomnak mi köze testemhez, arcizmaim mozgatásához, érrendszerem működéséhez? Talán csak annyi, hogy futkosása közben a gondolat elhagyja agyunkat, és bejárja testünket is.

Amikor összetalálkozik tekintetünk, „látjuk” a másik gondolatát szemében. Látjuk, hogy megtetszettünk neki, és – jó is az! – ő is látja, hogy ez kölcsönös. Mitől? Miként? A látás egyenlő a megérzéssel?
Test és elme, avagy test és bio-komputer, netán test és psziché vagy test és gondolat együttműködésének valamiféle átlátható modelljére van szükségem. Azt is mondhatjuk, hogy ezekre ma – még? – nincs válasz. Azt is, hogy túl sokféle és össze nem illő válasz van.

Pszichoszomatikus betegség – mondják sok mindenre manapság.
Lelki eredetű testi baj! Nehezen fogadtam el a racionalista ifjú korszakomban ezt. Ma már érteni vélem lényegét: miért ne „pirulhatna el” valakinek az epéje, miért ne izzadhatna bele az immunrendszere is valamely gondolatába? Érdekes és nagyon is kellemetlen jelenség. Pontos diagnosztizálása azonban bizonytalan. Ettől aztán néha a „Fogalmam sincs arról, kedves Beteg, hogy mi baja Önnek!” beismerés felelőtlen helyettesítésére is alkalmas.

Vissza a tartalomjegyzékhez Tovább egy másik fejezetre