Az előrelátó bio-komputer

A hintázás bűvöletében

Fel – le – előre – hátra – gyorsul – lassul – elindul – megáll. De nem csak a hinta. Magam is, aki benne ülök. Változik minden, és minden előre érezhető, vagy ahogy a felnőttek mondják, kiszámítható. Nekem nincsenek még szavaim, csak élményeim. Testemben érzem, – egy idő után már előre megérzem –, mi meddig tart, miként kell, hogy változzék. Beszűkül a világ. Az önfeledt hintázás közben – észrevétlenül – tanulok. Tanulom az előrelátást.
A hinta elbűvöl! Amikor benne ülök, anyám előttem áll. Közeledem hozzá, már látom, hogy karjába repülök, de rohamosan lassul, és megáll a hintám, mielőtt anyámhoz érnék. Már távolodom is. Jaj! – zuhanok, gyorsulok, de nem sokáig. Ismét lassulok... és megunhatatlanul ismétlődik az egész.
Nevetünk. Ô is, magam is. A hinta incselkedik velünk, s mi valami váratlansággal – mozdulattal, megérintéssel, bekövetkező és elmaradó meglökéssel – incselkedünk egymással.
Hintáztattak talán már világrajöttöm első óráiban is. Anyám-apám ha teheti, karjában ringat, ide-oda mozgat, feje fölé emelve megtart vagy dobál, vagy lógatva lenget, és mosolygunk. Apám gyakran nyakába vesz, vagy térdén lovagoltat, és elmaradhatatlanul mondja hozzá a „Hopp–Hopp, Ka–to–na, Ket–te–nü–lünk egy–ló–ra!” , akkor még számomra jelentés nélküli rigmust. Ezt a döcögtetést apám élvezi jobban, és nevetésem is talán csak az övét imitálja. Ne firtassuk! Az együttlétünkben boldogok vagyunk.
Abból, ami ilyenkor történik, semmi sem tudatos bennem. Ha varázslattal azzá válna is, akkor sem tudnám másokkal megosztani. Hiányzik hozzá a nyelv. Így nem tudom a dolgokat megjegyezni sem. Amikor valami megvilágosodik bennem, „huss!” – a következő pillanatra már más van a fejemben, és ez a „Más” az előzőt kitörli testemből.
A kora gyerekkori élmények látszólag felidézhetetlenül, végleg feledésbe mennek. Csak a ráismerés működik. Ha újra ugyanabba a környezetbe kerülök, ha valamit ismét meglátok, ha újra „ugyanazt” érzem, akkor felsejlik és hat benne az egykori élmény is.
A hinta kicsit más. Ott mintha minden újra és újra megismétlődnék. Felismerem a hasonlatosságokat, sejtem a jelenben a folytatást, és rákészülök.
Napról napra szoktattak hozzá a hintához és a hintázáshoz. Ahogy felidézem az egykori szobát, ajtófélfát, lehet, hogy csak újraalkotok valamit, de szaporán és kicsiket lélegzem és furcsa, zsibongó érzés jár át belülről, miközben emlékezem. Nedves a tenyerem, és a hátam is verítékes lett, amíg ezekről írtam. Lehet, hogy emlékezik – a testünk?
Hintaélményeim kezdetét a passzivitás jellemezte. Beleültettek és lökték, amíg kedvüket lelték benne. Mindig nekik lett előbb elegük belőle. Rövid kötéllel magasra kötött hinta volt az otthoni. Talán, hogy kényelmes legyen a felnőttnek löknie. Vagy talán, hogy a rövid lengésidő a nyiladozó gyermekagy rövid előreszámoló képességéhez alkalmazkodjék.
Lengés közben változik a ránk ható erőtér, a légáramlás, elmozdulnak a tárgyak kontúrjai, az előtérben lévő dolgok mást takarnak ki a háttérből. Utazás – lakáson belül. A mozgó hinta maga nyújt fogódzó pontot, és magam vagyok a viszonyítási alap. A gyakorlott hintázó teste előre ismeri a várt eseményt, és „elébevágóan reagál” rá. Izmait előre megfeszítve fogadja a zuhanást, engedve belőle éli meg az emelkedést. Övé a pillanatok egybefolyása, a folyamatok természetes egységekre bomlása, az egységek egymáshoz kapcsolódása. A hinta felszeleteli és megragadhatóvá teszi az egybefolyó és felosztatlan időt. A holtpont? Itt a megállítás, a kiszállítás, vagy az újabb lengés, a meglökés következhet. A váltás lehetőségének pillanata, ahol az „esemény-kvantum”-hoz egy másik kvantum kötődik. A kvantumhatáron lezárja és nulláról újraindítja bio-komputerünk a számításait...
A hintázáshoz egyenletes változások tartoznak lágy átmenetekkel. A pillanatnyi és a korábbi tapasztalatai alapján differenciálegyenlet-rendszereket old meg szervezetünk, akár tudunk róla, akár nem.
Nicsak, „rezgőkör”is a hinta, melyet a jól időzített meglökés gerjeszt. Aki hintáztató robotot tervez, ne próbálkozzék programvezérléssel! Az nem ellenőrzi működésének hatását. Nem módosítja a helyzettől függően a folyamatba való beavatkozásait. Nem alkalmazkodik hozzá.
Szimunak tanuló- és alkalmazkodó-képességgel kell rendelkeznie. Betanításában a hinta adhat alapkiképzést. De mi kell ahhoz, hogy Szimu élvezze is a hintáztatást? Talán képzelete kell, hogy legyen és ehhez igazodjon hormonális működése is. Vajon mi kell ahhoz, hogy Szimu felismerje, később eltanulja a hinta-palinta vers skandálását, az emberi beszédet? Imitációs késztetés és készség, önmagáról való tudat, és megintcsak képzelet? Mi egyéb még?
Hin – ta, palin – ta! Hin – ta, palin – ta!
Ez a ritmus, ez a rigmus magyar családban a hintázás elválaszthatatlan kísérője! Ahogy felidézem, szinte hallom anyám hangját. Mintha kezdetben magasan szólalt volna meg a Hin-szótag, és ereszkedő, „Szó – Mi” kisterc hangközzel mondta volna. A lengés üteme monoton: (tá – tá), oda – vissza, de a versike táncolóra szaporázza a második ütemet: (ti–ti – tá). E vers-memoriter hozzánő a hinta-rítushoz, és a megszokottság, a biztonság illúzióját adja. A versike később akkor is szólt bennem, amikor csendben lengett a hinta.
„Társításos tanulás” és „feltételes reflex” – súgja tudálékoskodó elmém, de az elnevezés a tünetről és nem a folyamatról beszél. „Többet tudhatunk, mint amennyit el tudunk mondani” – írta Polányi Mihály, természettudósból lett filozófusunk, és „hallgatólagos tudás”-nak nevezte el az ilyent.
Tudásunk nagy része nem tudatos, és nem kötődik nyelvi képességünkhöz.
Tanulok. A korábbi, hasonló élményeimet, a „precedenseket” és a pillanatnyiakat egybevetem. A ráismerésből kiemelt jelentőségű, megerősített tudás lesz. Hogyan is működhet bennünk az előrelátás és a ráismerés, és miben is állhat az ebből a ráismeréses tanulásból fakadó tudás?
Bio-komputerünk idegi parcellái véges hosszúságúak. Ezekbe képzelem a folyamat mintázat-változásainak elemzését és a várható folytatás számításait. Fantáziáljunk! Az aktuális és a korábbi élmény idegi folyamatai egymástól távoli idegi területeket izgalomba hozzák. Más idegi parcellákat a távolból „tanúként” észlelt élmények működésbe hozhatják. Hintázáskor a hasonló lefolyású belső „zsibongás” lehet az, ami a figyelem, a felismerés, a várakozás, majd később az egykori élmény felidézésében, azaz az emlékezés folyamataiban és a várható folytatás előreszámolásában szerepet játszhat.
Számos izommal rendelkezünk, és bonyolult dolog mozgatásuk összerendezése. Az újszülöttnek még ujjával szájába találni is gigászi feladat. Napokig, megesik, hogy hónapokig tart. Gyermekünk megtanul valamit, amit születésekor még nem tudott. Ezt aztán nem felejti és nem is variálja. Ez lenne az első szokás, az első sztereotip cselekvéssor életünkben? Elbizonytalanodom. Ultrahang-felvételeken látni anyaméhben ujját a szájában tartó gyereket is.
Miként tanuljuk mozgásunkat összetettebb feladatokban is jól koordinálni? Miként tanulunk meg önállóan hintázni, rezgőkört gerjeszteni?
Nehezen. Kétéves korom táján a játszótéren bátyám már mellettem hintázik, ő már tud. Feléri. Beleül a hintába. Be sem láncolja, és hajtja magát magasra. A hátsó holtpontnál hátraveti felsőtestét, előrerúg, és kiegyenesített testtel vágtat, majd előregörnyed, lába hátracsapódik, s hátrafelé indul. Kezét, karizmait is használja hozzá. Látom, és értem én, hogy mit csinál. Imitálnám is, de hiába. Máskor mást, vagy csak mást is teszek, mint amit kellene. A balsikerek sorára és a tehetetlenségem dühére emlékezem.
Kiszolgáltatott vagyok. Amikor hintáztatnak, úgy érzem, örökké kell tartania. Egyszercsak nem gerjesztik már a rezgőkört. Hagyják, hogy leálljon?
A lassú, egyre kisebb és kisebb kitérésből előre tudom, érzem, hogy mindjárt itt a Vég. A hintázás – maga az Élet. A megállás – maga a Halál.
Nem akarom.

Hintázni jó. Szégyen ide vagy oda, bizony ültem már be felnőttként sötétedéskor játszótéri gyerekhintába, bár olyan kitartóan és akkora örömmel hintázni manapság nem tudok, mint egykor. Mi a jó a hintázásban?
A hintán aprócska félelmek között a biztonság illúzióját élem meg. Kiismerem magam – a világ kiismerhetetlenségében. Hérakleitosz szerint nem lehet kétszer „ugyanabba a folyóba lépni”, és bizonyosan nem lehet kétszer ugyanazt a hintalengést megélni.

A változatosságban és monotóniában észrevétlenül tanulom a dialektikát.
A kételemű mozgás jellegzetessége testünk működésének, járásunknak, légzésünknek. Szájtátva figyeljük viszont a nyolckarú polip térbeli mozgását,a madarak siklását, a halak és fókák bámulatos térbeli kergetődzését és a kígyók alig felfogható előrehaladását. Az örvénylő, gomolygó mozgások megfigyelésével, a víz hullámzásával, örvénylésével, a füstoszlop vagy a gyertya lángja látványának „bénító” felfoghatatlanságával alig lehet betelni. Képzeletünknek testünk mozgáskorlátai adják a keretet, és szabnak határt?

Ha lenne kutyám, csinálnék számára is „egyetemet”, általa hajtható, biztonságos kutyahintát. Mondják, akad hintázó madár. Én nem találkoztam vele. Terráriumba viszont nem tennék hintát. Ha a kígyót figyelem, testem azt mondja, hogy helyében semmit sem jelentene a kételemű cselekvés ismétlődő láncolata… Bár ki tudja?! A kígyó mozgása megfigyelésem feltöretlen, kemény diója volt. A polip és más puhatestűek tesznek túl rajta.

Elmélkedés az elméről

Az előrelátás nehezen vizsgálható, de létező jelenség. Kísérletezgető tanulása, az előrelátás gyakorlása érdekes és élvezetes is. Jövőtermelés – írja róla Daniel C. Dennett, amikor a magasabb rendű állatok nyomkövető magatartását elemzi a „Micsoda elmék” című, „A tudatosság megértése felé” beszédes alcímű könyvében.

Az egysejtű amőbának, papucsállatkának is „tudnia” kell, hogy az adott nyomon finom táplálékforráshoz közelít-e, vagy jobb neki, ha irányt változtat és menekül. Azt gyanítom, hogy anatómiai és biokémiai vonatkozású, univerzális dolog áll(hat) e mögött, akárcsak a hintázás változásaival mozgósított élmények feldolgozása mögött. Mintha csak testükben a folyamatok változásait biológiai komputerünk visszhangszerűség keltésével és egybevetésekkel figyelné, miközben tapasztalataink vagy mások viselkedése alapján jónak, rossznak, közömbösnek minősítené testünk a jelenséget.
Nem idegen az élővilágtól a visszhang kihasználása – a külvilág állapotának kifürkészésére. Tessék csak megkérdezni a radarozó, szonározó denevéreket, cetféléket. Miért ne élhetnénk mi is a visszhang keltéssel és elemzéssel – testünk belvilágában is? Visszhangzás: agyunkból testünkbe és testünkből vissza agyunkba, és így tovább. Ezt elindíthatjuk, aktívan gerjeszthetjük vagy csillapíthatjuk, és leállíthatjuk. A hanghoz hasonló, „lassú terjedési sebességű” hullám kell hozzá, aztán egy visszafordító felület, majd a visszaérkezőket érzékelő és elemző folyamat.

Idegsejtjeink feltűnően lassú működésűek, hiszen fürge elektronok rohangáltatása helyett lomha protonok ionáramlásával vezetik az elektromosságot. Könyvtári polcokat, ezer oldalas köteteket töltenek meg az érzékelésnek és észlelésnek folyamatairól szóló részletes tanítások. Úgy tűnik, mintha már csak a részletek részletei maradtak volna feltérképezetlenül például a látás és feldolgozása területén. Nincs időm és energiám átrágni magam ezen az áttekinthetetlenül nagy tudományos anyagon, mégis unos-untalan képzeletben ide kanyarodom vissza.
Idegi pályák indulnak, vezetnek az érzékszervekből az agyba, a kérgi területekre, és ott egyik megnevezett agyi területről tovább a másikba. Innen oda, onnan tovább. Csakhogy minél inkább kidolgozottnak tűnik az érzékelés részleteiben, annál inkább elveszni látszik az észlelés, vagyis a sejtés, a felismerés, a ráismerés és beazonosítás teljessége. Engem persze leginkább a hangzó beszédfelismerés és -megértés érdekelt elsősorban, és ehhez kapcsolódóan az írott beszéd belső életrekeltése, az olvasás folyamata. Ezekről a szakkönyvekben a sok részlet között a lényegnek nyoma sincs. Más művekben is folyton emlegetik. Kedvenc téma mindenfelé az emberi beszéd.
Engem a záródó, hurkokat egymásba kapcsoló szabályozási körök műszaki szemlélete kísért. Megérzésem azt súgja, hogy viszont fogom látni őket az érzékelés, a felismerés és az észlelés elmeműködéseit leíró folyamatokban. Kár, hogy ez a gyönyörűen matematizált tudomány nem közérthető.

Az idegsejt működése attól még lomhább, hogy egy „tölt-tüzel-tölt-tüzel” kétütemű működésmód helyett az említett „négyütemű” és benne négy ion részvételével lejátszódó polarizációs ciklus előzi meg a tüzeléseket. Hosszú idő telik el, mire egy idegsejt dörrenésének láncolata eléri a testi periférián lévő sejteket, szöveteket, bennük valami hasonló változást indít el, és ennek visszhangja másik lomha idegroston szállítva visszaérkezik az agyba. Az induló és visszaérkező jelek különbségeiből, differenciáiból számolgathatunk. A gyorsuló, egyenletes vagy lassuló változások megfigyeléséből a folytatásra – a jövőre – lehet következtetni.
Hátha a testből az agykéreg felé és ott tovább vezető, és vele ellentétes irányultságú idegsejtek együttműködése a kulcs. (A szakkönyvek afferens és efferens idegi pályaként emlegetik őket.)
A múltból és a mostból ismert függvényértékekből jövőbelieket kiszámíthatunk (vagyis extrapolálhatunk). Ha csend volt, akkor a csend, ha zaj volt, akkor a zaj fennmaradására számítunk. Nagy kunszt! Ez a dolgok egyenes folytatódása. Ha mást tapasztalunk, mint amire számítunk, ha a hang megszakad, vagy hátunk mögött valaki váratlanul megszólal, felkapjuk a fejünk és összerezzenünk.

A koncert előtti csendben a zongorista vagy a dirigens mozdulatlanságában a megmozdulást és a csend ugrásszerű megszakadását várjuk tapasztalataink alapján. A karmester a koncert utolsó hangjába belemerevedik és kivár.
A közönség is. Végtelennek tűnő pillanat. Aztán kitör a taps.

A hangok és más rezgések, hullámok világában érdekes jelenség a hullámok összegződése – az interferencia és különleges esete, az öngerjesztő rezonancia. A zongorahúr megütése más húrokat is rezgésbe hoz, és megszólaltat. Jól hallható ez, ha a zongora pedáljának lenyomásával a húrok rezgését lefogó szerkezetet felengedjük. Szólnak a felhangok, és rezonálnak a mélyebb hangtartományra hangolt húrok is, de – nem szalad semmi sem előre e fizikai hang világában. Hangélményünkben a hangok és felhangok együttesét mintha testünkön belül lévőt élnénk meg. Mintha a hangok fennmaradását, kicsengő elhalásának várható élményét testünkön belül is létrehoznánk.
Sőt, mintha várakozásunk siettetné bensőnkben a dolgot.

Tudom, nem tudom, miként? – az mindegy. Valahogyan össze kell ennek függenie testünk és idegrendszerünk anatómiai felépítésével, biológiai adottságainkkal és folyamatainkkal. Mintha testünk belső rendszerei a változások egyidejűségét is, egymás utániságát is észlelnék. Mintha külső dolgokat megragadni és belül fenntartani, képzeletünkben megismételni tudnánk akkor is, amikor kint már minden hang kicsengett.

Vissza a tartalomjegyzékhez Tovább egy másik fejezetre