Körforgásban, forgatagban

A Haller-téri játszótéren volt egy körforgó szerkezet gyerekeknek. A beszállást szolgáló nyílását beakasztható lánc zárta le. Belül köralakú pad, tőle gyerekkar távolságra, fix kapaszkodó-kerék. Felületét az emberkezek
fényesre polírozták. Ritkán és rövid időre állt meg a centrifuga. A bentülők valamelyike megelégelte a szédítő forgást és kiszállt, és egy-két szemfüles beszállhatott. Amikor sikerült bekerülnöm, belekapaszkodtunk a küllős
kerékbe és húztuk érintőirányban magunk felé. A nehéz indítás után könynyebb a folytatás, gyorsul a forgópad. A környezet látványa lassan egybefolyik, és csak egymást és a középen lévő kapaszkodó kereket látjuk tisztán.
A körülöttünk állók arca megfigyelhetetlenné válik, s mi önfeledten kacagunk. Extatikus élmény… Amikor kiszállunk, elfog a rosszullét. A stabil
földön állunk, és folytatódik bio-komputerünkben, fejünkben a körforgás.
Szédülünk. Dülöngélve állunk s nem tudunk egyenesen járni.
Ugyan miért, mitől folytatódik bennünk kiszállás után, ami már nincs jelen? Egy-két percig is eltart ez az émelygő, hányingeres, furcsa rosszullét.
Mindenkinél. Újra meg újra beszállok, és tudom, hogy megint csak így lesz.
A patkány, ha valamilyen ételtől rosszul lesz, azt nem hogy ő, de még a társai is elkerülik. Mi miért nem tesszük, ha mások is kóvályogva szállnak ki? Mindenki, aki bent ül, húzza a kereket, hogy gyorsuljon és gyorsuljon, amennyire csak lehet. Aztán hátradőlünk. A centrifugális erő húzza kifelé fejünk, s ha mozgatjuk fejünk, furcsa erőket, élményeket élünk át.
Jé, de nem csak akkor, nem csak ott, hanem itt és most is. Írom a sorokat, és képzeletemben megjelenítem az egykori érzéseket, és testi mivoltában újra megélem! Volt már ilyen! Kóvályog a fejem, s fel kell emeljem a számítógép klaviatúrájáról tekintetem, hogy ezt a mostani testi rosszullétet megállítsam. Megdöbbentő élmény.

Centrifuga nélkül is el lehetett érni ezt a körforgással járó különös élményt. Mindenütt játszották-járták a gyerekek az összekapaszkodós, páros körforgást, amikor keresztezett karokkal egymással szemben összekapaszkodnak és oldalirányú ugrabugrálással forgásba jönnek. Vajon járják-e manapság is televíziózó gyerekeink? Az elszédüléshez elég valakinek a szemét bekötni, és néhányszor tengelye körül megforgatni. Házibulik olcsó szórakozása.

Forgás közben mitől is szédülünk el?
A közönséges hinta ütemes lengésében agyunk kitanulta az előrelátást. A körforgás végtelennek tűnő folyamatát nem tudjuk így kitanulni. Amikor véget vetünk neki, az előreszámolás folytatódik. Mivel az előreszámolt és az érzékelt érték eltér, a komputer hibás helyzetet észlel, és a bio-komputer tulajdonosa szédül.

Lássuk a folyamat ellentettjét! Miért nem szédül el a piruettező, a sebesen forgó balerina vagy jégtáncos? Közismert trükkje, hogy kiválaszt egy fix pontot a környezetében, és ezt az egy pontot fixálva nézi minden megfordulás alkalmával. Vajon pislog-e minden fordulatnál? Hogy teszi-e, nem tudom, de tapasztaltam, hogy a fixálással elmarad a szédülés.

Ha az agyunk az élmény-folyamatban előre számol, – extrapolál –, akkor kell neki egy-egy fix pont, ahol a korábbi számításait nullázva elejti, és az újabbat indítja. Erre alkalmas az a pont, amelyikre rátekint a piruettező. Talán ez a nullázás hiányzik, amikor valaki beleszédül a körforgásba. A fix ponton ha csak egy pillanatra is, de megszakítjuk a forgásélményt, és a szédülés elmarad.
Idegrendszeri rendezetlenség, amit szédülésnek, a tájékozódási és mozgás-koordinációs rendszerünk rendellenességének élünk meg. De mi baja van ezzel gyomrunknak? Mitől a hányás ingere? Az orvosi élettan tankönyv szerint a hányás elsődlegesen védekezési folyamat, a hányinger pedig „egy nehezen meghatározható, szubjektív rosszullét”. A szédülés csak rosszullét.
A tengeri betegség-érzethez nem kell feltétlenül tengerre szállnunk. Elég egy zötykölődő gépkocsi hátsó ülésén ülni, és tekintetünket a támpontot adó horizontról levenni: olvasni, írni, gondolatainkba merülni, és hamarosan kopogtat az émelygés, a rosszullét.
A tapasztalt tengerész az imbolygó hajómozgásnak megfelelően extrapolálja a várható erőket és irányokat. A nagy viharoktól eltekintve nem szédeleg, nem öklendezik bent a hajótérben sem. Az alkalmi utas közepes hullámzás esetén is jobb, ha felmegy a fedélzetre, és mint piruettező a kiválasztott pontba, tekintetével a horizontba kapaszkodik. Magam éjjel kettőkor ágyamból kikeltem, amikor szükségem volt rá az Adrián. Bevált.

Egy magas barátom – István – a városi gyalogos forgatagban, a vele szembe jövő, sűrű embertömegben rendszeresen rosszul lesz. Szeme magasságában az emberek feje tetejének rendezetlen hullámzása zavarja ennyire.
„Még ha egyszerre lépnének” – mondja kesernyés humorával –, „de összevissza, kiismerhetetlenül lépdelnek, és összevissza ugrabugrál a fejük teteje”. Ettől spontán rohamokban tör rá a rosszullét, szédülés, gyomorémelygés, hányinger. Orvosi diagnózisa a Méničre-betegség – egyike a „neve van, oka ismeretlen” betegségeknek. (Utóbbit orvosi kézikönyvből tudom). Barátomtól pedig azt, hogy romlik a helyzet, ha valami más fizikális baja támad. Olyankor annak melléktüneteként is fellép a szédülés. Akkor is romlik a helyzet, amikor idegileg kimerül, „rossz passzban van”, vagy betegség, szobafogság, hosszabb bezártság után megy a szabadba.

Egy popkoncert kijáratánál a távozó tömeggel szemben állva vártam Ildikóval lányát. Tíz percen belül mindkettőnket elfogott az Istvánéhoz hasonló rosszullét. Nehezen lélegeztünk, émelygő érzést, szédülést éltünk meg és szinte menekültünk volna a helyzetből. Elég volt azonban a tömegtől elfordulnunk s remélnünk, mint ahogyan történt is, hogy a lányka észrevesz bennünket.

Vissza a tartalomjegyzékhez Tovább egy másik fejezetre