Figyelem és váratlanság
Kedves Télapó!
Most, hogy könyvemben
a figyelemről, a becsapásról és önbecsapásról, az átverésről, a szerepjátszásról
spekulálok, tőled kérdezném meg, hogy miért is viselsz nagy, fehér vattaszakállat?
Miért is piros a sapkád és földig érő a ruhád? Gyanítom, azért, hogy arcodról
eltereljék és magukhoz láncolják figyelmünket? Ugye, kedves Mikulásnak öltözött
anyuka, apuka, szomszéd, ebben a maskarában nem ismerik fel arcodat? Amikor beszélsz,
ugye, képtelenek vagyunk szakálladról levenni tekintetünket?
Pop-Sztárok
napszemüvegükkel olcsóbban megússzák. Bármennyire reménytelen, mégis folyamatosan
próbáljuk tekintetüket kilesni.
A figyelemterelésben szerintem a nőké volt
a pálma, amíg el nem irigyelték fülbevalóikat a férfiak. A csillogás, a változás
fejmoccantáskor a figyelő tekintetet csapdába ejti.
Figyelj már, édes fiam! – hányszor mondták – pedig én mindig figyeltem, ahogy csak tudtam. Az órán a tanárra, tanuláskor a könyvre. Az autóvezetésben és a horgászatban aztán megtanultam, hogy nem kell feszülten figyelnem a semmit. Figyelmem természetére nyugodtan ráhagyatkozhatom: amikor kell valamire, akkor majd úgyis felfigyelek rá.
Az éjszakai vezetés monotóniájában valami sötét árnyék oldalt bemozdult, és szerencsére a lábam is. Mikor a lámpák fényében dermedten megálló szarvas szemébe néztem, állt a kocsim. Reflex? Automatikussá vált cselekvés, sztereotípia, mondanám én. Mi és milyen is ez a furcsa szerzet, ami a figyelem?
Látod, kedves Télapó, ritka leveleimbe máris belefeledkezem. Neked meg annyi mindenkire kell figyelned! Ha volt mégis időd, és figyelmed elolvasni, biztosra veszem, érted, mit szeretnék. Napokon belül karácsony lesz. Ha felénk jársz, ne hozz ajándékot, de kérlek, ugorj be egy rövid eszmecserére hozzám is!
2002. december 17-én
Gyurka