Békés Vera

SogunJapántól a VillámFranciáig

– a nyelvfilozófus töprengése –

A „Sogun” című folytatásos TV-filmben a japán beszédet egyáltalán nem szinkronizálták. Mariko, a kedves japán lány tolmácsolta fôhôsünknek, Blackthorne-nak a japán mondatokat, aki aztán ily módon igen hamar maga is érteni és szólni kezdett japánul. A különös azonban az volt, hogy – mi magunk is! Néhány adás nyomán a „fél ország” az utcán, villamoson, úton-útfélen, igazi, látható örömmel szôtt bele magyar beszédjébe japán mondatokat. Mondhatni: az országon átsöprô divat lett belôle.
A filmbeli „fordításos nyelvtanítás” tehát vitathatatlanul remekül működött. Jobban, mint bármilyen általam, – pontosabban mondva – rajtam kipróbált módszer.
A középiskolában, például a tagozatos nyelvórán tilos volt bármilyen magyar beszéd, kérdés, kommentár, magyarázat! És napjainkban mit látok? A „sogun”-módszer lelke egyszerre csak beleköltözött a „villám-kazettákba”, itt van és működik a „nyelvtanulás a megértés villámfényében”-módszerben.
E módszerben három, általam régen keresett, de együtt még eddig sehol sem található szál egyesült: 1. forrásul: sok és változatos, hiteles nyelvi minta – írott és hangzó formában is; hiszen tényleg beszélnek így, illetve tényleg így beszélnek; valamint hogy ugyanazt a mondanivalót más-más megfogalmazásokban és más-más kiejtéssel hallgathatom is, olvashatom is; 2. a befogadáshoz: a kazettán is hallható a magyar fordítás; 3. ami az elôbbiekbôl következik: állandó tanári segítség nélkül, öntevékenyen is folytathatom ily módon a nyelv tanulását.
Mint a tudomány történetét és a nyelvfilozófia kérdéseit vizsgáló kutatót az érdekelt, hogy miben is rejlik a villám-módszernek saját magamon tapasztalt, és több vállalkozó kedvű ismerôsöm beszámolójából megismert, élményszerű hatása. Arra jutottam, hogy e módszer abban különbözik talán leginkább sok egyéb modern nyelvoktatási eljárástól, hogy nem fedi el, sôt, inkább hangsúlyozza az anyanyelvünk és a megtanulandó nyelv közötti különbséget. Ez akkor is így van, ha a fordítással látszólag éppen az ellenkezôjét teszi.
Azáltal, hogy itt a kazettákon is tolmácsolják magyarul az idegen szöveg értelmét, azt a helyzetet teremtik meg, és teszik tudatossá a számomra, melybe az új nyelvvel ismerkedô idegen kerül, és nem azt próbálják szimulálni, ahogyan egy bennszülött sajátítja el az anyanyelvét.
Ugyanakkor – szemben a hagyományos nyelvtanítással – mégis élô nyelvvel találkozom (ez még a VillámLatinra is áll!), vagyis: maga az elsajátítás módja dinamikus, közvetlen és reflexió nélküli. E nyelvtanulás tehát egyáltalán nem azon az úton zajlik, hogy analizálva kelljen kihámozni, megérteni és elvont formájában megtanulni, majd alkalmazni a nyelvtani szabályokat.
Különösen egy korábbról teljesen ismeretlen nyelv alapjainak tanulásakor valamiféle derűs kíváncsiságot kíván a tanulótól a tananyag az új nyelv és kultúra megismeréséhez. Úgy érezhetem, mintha vendég lennék, akinek tolmácsolnak, amíg szüksége van rá, ám hagyják, hogy az ismétlôdéseknél magától ráismerjen a nyelvi anyagra; és zavartalanul, úgy fogadhassa az új tapasztalatokat, ahogy azok jönnek. A hangsúly a derűs befogadáson van.
Különös újdonság – talán felfedezés –, amit nyelvi megmártózásnak, „nyelvi fürdônek” neveznek, és ami egyáltalán nem azonos a nyelvi „mélyvízbe-lökéssel”. Sem nem olyan radikális, sem nem oly módon hatásos, ám: jóval biztonságosabb. Kevesebb megrázkódtatással, káros mellékhatással jár.
Úgy tapasztaltam, hogy e „nyelvi fürdôben” az üde kíváncsiságot csakhamar felváltja aztán a mohó érdeklôdés, és mivel valóban nem kell sokat bíbelôdni a szavak értelmével, a mondatok ízlelgetése során a „mit mond?”-ról idejekorán rá lehet térni a „hogyan mondja?” megfigyelésére.
Érdemes tehát megszívlelni az alkotók nyomatékos tanácsát: mindenek elôtt tempósan, lecke-ismételgetés nélkül tessék végighaladni egy-egy nagyobb anyagrészen! A nagy mennyiségű nyelvi élmény ilyen – gyors és természetszerűen felületes – felhalmozódása és visszaható befogadása során ugyanis arra nyerünk rápillantást, amit a filozófusok – Herder és Humboldt óta – egy adott nyelv egy másikéval összetéveszthetetlen szellemének neveznek.
Vajon ezzel függene össze az a másik, ugyancsak meglepô tapasztalatom, hogy a kazetta-hallgatásos nyelvi fürdô megkönnyíti az idegen szakszövegek olvasását is?
Ez nagyon is elképzelhetô, ugyanis mondatok, nyelvi szerkezetek oly sokaságával találkozunk e hallgatás során, amely az olvasásban korábban meg nem élt lendületet ad.
Ezért vagy másért? – a nyelvtanulónak ez mindegy! Már viszonylag rövid „nyelvi megmártózás” után bekövetkezik az említett hatás. Szívesen böngésszük az idegen szöveget, mert a mondatok, sôt hosszabb részek is – váratlanul, eddig nem sejtett módon – valahogy áttekinthetôkké váltak. Nem valami töredékeire hullott, végsô soron hozzáférhetetlen, megérthetetlen szóhalmazzal, hanem tényleg érthetô szöveggel találkozunk. A magam részérôl nem találkoztam ennél hatásosabb módszerrel, amely egy új, idegen nyelvi szöveg olvasását ilyen, valóban „villámszerű” sikerélménnyé tenné.
Erre, a másik nyelvvel való ilyen találkozásunkra aztán ráépülhet az elkerülhetetlen szótározás nyomán az elmélyült további munka, tanulás.
97. március

Tovább a következő cikkhez |Vissza a tartalomjegyzékhez