Gósy Mária

Beszéd – értés nélkül?
– értés beszéd nélkül?

Az idegen nyelvi beszélés és „hallgatás” paradoxona

Sokszor elôfordult, hogy nyelvtanárokat megkérdeztem, szerintük mit is jelent egy nyelvnek a tudása. A leggyakoribb válasz az volt, hogy „ha valaki tud azon a nyelven beszélni”. Jóformán alig kaptam olyan választ, amely azt is tartalmazta volna, hogy „ha megérti, amit azon a nyelven mondanak”.
Többé-kevésbé még anyanyelvünkön is igaz, hogy többet értünk, mint amit és ahogy magunk el tudunk mondani. Az idegen nyelvet már használatbavett személy mégis számtalanszor átéli a „mondani még csak tudom valahogy, de nem értem, amit nekem mondanak” kellemetlen élményét.
Noha a nyelvet tanuló is nemegyszer átesik ezen, ezt akkor természetesnek veszi; s nem gondol arra, hogy nyelvtanulása „féloldalas”, mert a tanítás a beszédprodukciót hangsúlyozza, de alig-alig törôdik a beszédészleléssel és a beszédmegértéssel. Nem véletlen, hogy a vizsgázók többsége nagyon tart a nyelvvizsgák magnetofonos részétôl.

Féloldalas nyelvtudás

A nyelvtudás ilyen féloldalassága elôször talán akkor tűnik fel, amikor az idegen nyelven már meglehetôsen jól kommunikáló személy anyanyelvűvel találkozik, pontosabban: anyanyelvűt hallgat. Ha sikerül a partnerre „ráhangolódnia”, akkor a kezdeti nehézségek csökkennek és látszólag meg is oldódnak, a beszélônek tehát az lesz a benyomása, hogy a beszédértés problémája csak átmeneti volt.

A „coctail party probléma”

Ennélfogva aztán gyötrelmesnek tűnik, ha újra átéli a „mi hangozhatott el?” kellemetlen érzését, amikor például társaságban „kell megértenie” az idegen nyelvi beszédet. A gátlás tovább fokozódik, ha egy adott személy által mondottakra kellene sikeresen összpontosítania, miközben többen beszélgetnek a környezetében. Ez utóbbi beszédpercepciós készség több, mint fél évszázada a „coctail party probléma” néven vonult be a tudományos irodalomba.
Minden elôadó rémálma nemzetközi konferenciákon – melyek hivatalos nyelve ma már legtöbbször az angol –, amikor az elôadás befejeztével felteszik a kérdéseket. Az elsô ilyen elôadásom elôtt idôsebb kollégáim kitűnô tanácsokkal láttak el arra vonatkozóan, hogy mi a teendô abban az esetben, ha az ember nem érti meg a feltett kérdést, és ötven, hatvan további résztvevô is van a teremben. Mind közül legjobban a következô tetszett:
„Köszönöm, ez egy nagyon jó kérdés, azonban a rendelkezésre álló idô túl rövid a megválaszolásához, így javasolom, hogy a szünetben beszéljük meg”. A dolog természetébôl adódik, hogy a négyszemközt elhangzott kérdést már nem is olyan nehéz megérteni … Gyakran elôfordul, hogy ha az elôadó például az anyanyelvi angol kérdést nem érti meg, és ismétlést kér, a kérdezô ahelyett, hogy más szavakkal, más fogalmazásban mondaná el újra a kérdését, szó szerint ugyanazt ismétli jónéhány decibellel hangosabban. Ez pedig nem segít …

Egyéb gyötrelmek

Az idegen nyelv megértésének gyötrelmeit még fokoz(hat)ja, ha közös étkezés résztvevôi vagyunk, s evés közben kényszerülünk az idegen nyelvi beszéd értésére. Érdemes megfigyelni, hogy nemzetközi konferenciák fogadásain az azonos anyanyelvűek tendenciaszerűen csoportokba verôdve esznek, és az anyanyelvükön beszélgetnek.
Közismert a telefonálás nehézsége is idegen nyelven; az Angliába vagy Amerikába kerülô magyar eleinte igyekszik elkerülni azt a helyzetet (ha teheti), amelyben úgy kell a beszédet értenie, hogy nem látja a beszélô arcát (száját, artikulációs mozdulatait stb.). A telefonvonal mintegy feleakkora akusztikai tartományban közvetíti a beszédet, mint a normál beszédhelyzet, s ez bizony az idegen nyelvi beszéd észleléséhez – a hangok, hangkapcsolatok, hangsorok felismeréséhez – sokáig még nagyon kevés.
A sor folytatható a magnetofonnal, a rádióval, a mozival vagy a televízióval is: a legtöbb kommunikációs helyzetben már csaknem mindig sikeresen részt vevô személy szinte legutoljára válik képessé például a filmvásznon, képernyôn elhangzottakat gondtalanul feldolgozni, megérteni, értelmezni. S mindehhez még pszichés következmények is társulnak, melyektôl még jobban elbizonytalanodunk. Kételkedni kezdünk a saját tudásunkban, állandóan kontrolláljuk folyamatainkat, melyeknek automatikusan kellene végbemenniük; s bizony gyakran visszalépünk egy korábbi nyelvelsajátítási szintre, amikor az anyanyelv még szükségszerű közvetítô volt az idegen nyelvhez, illetôleg az idegen nyelvtôl.
Az ember saját magán is tapasztalja, hogy milyen fantáziadúsak vagyunk a hárító mechanizmusok és magyarázatok kitalálásában: nem értem, mert nem érthetô (túl gyors, ismeretlen nyelvjárás, egyéni ejtésmód, ritka szavak stb.); avagy nem értem, mert fáradt vagyok, mert nem érdekel, mert nem figyeltem igazán, mert közben elgondolkodtam, mert éjjel rosszul aludtam stb. S mindezen-közben természetesen kétségbeesetten próbáljuk észlelni és érteni az elhangzottakat. Egyúttal boldog irigységgel szemléljük kiskorú, nemritkán elemi iskolás gyermekünket, aki állami nyelvvizsga nélkül is tökéletesen követi a műsort, jókat mulat olyan közléseken, amelyek még nyomokban sem jutottak el hozzánk …

A gyermekkor nyelve

A pszicholingvisztika tudománya sokféleképpen vizsgálja a válaszlehetôségeket. Tudjuk, hogy a kisgyermek, amikor az anyanyelvét tanulja, akkor egy ideig az ún. kettôs megfeleltetés szakaszában van. Ezt azt jelenti, hogy számára a lábbeli éppúgy a felnôttektôl hallott „cipô” szó, mint az általa ejtett „picó”.
A gyermek beszédészlelése a felnôttek ejtése alapján fejlôdik tovább, s a beszédképzés fokozatos pontosítása révén viszonylag gyorsan eljut a kisgyermek arra a szintre, amelyen már nincs és nem is lehet kettôs megfeleltetés, mert az gátolná az anyanyelv további elsajátítását.

Az idegen nyelv

Mi a helyzet ennek tükrében az idegen nyelvet tanulóval? Folyamatosan – persze egy egészen más szervezôdésű – kettôs, sôt többszörös megfeleltetés szakaszában van.
A kiindulás a nyelvtanár közel tökéletes(?) kiejtése, amelyet természetesen a magyar anyanyelvi artikulációs bázison alapuló utánzás követ. Tehát, amikor elôször fog anyanyelvű személyt hallani, akkor át kell konvertálnia az elhangzott közlést a megszokott nyelvtanári, esetleg a saját ejtési kódjába, majd a helyesírási alakba, amelynek révén kiépíti a csatlakozást a magyar megfelelôhöz. Ez pedig így a normális kommunikációban természetesen nem működik – a tanítási órákon is csupán csak egy meghatározott ideig.
Ezzel kapcsolatban egyetemi hallgatókat kérdeztem meg, hogy mi jelenik meg „bennük”, amikor például azt mondom „asztal”. Szinte kivétel nélkül a tárgyat nevezték meg. Arra a kérdésre azonban, hogy mi jelenik meg a „tébl” elhangzásakor, kivétel nélkül azt válaszolták, hogy a table betűk (volt, aki még arról is számot tudott adni, hogy nyomtatott vagy írott betűket „látott”). Íme, a magas szinten működô nyelvi konverzió.

Az akcentus megmarad?

S már el is jutottunk a saját kiejtés, a magyar artikulációs bázison felépült angol, német, francia stb. ejtéshez, azaz az akcentushoz. Pszicholingvisztikai adatok szerint mintegy 13 éves korig sajátítható el egy nyelv akcentusmentesen – ez azonban nem jelenti azt, hogy a 13 éves kor elôtt elkezdett idegennyelv-tanulás biztosan akcentusmentes beszédhez fog vezetni!
Az akcentusmentes idegen nyelvi beszédnek számos feltétele van; önkényesen kettôt emelek ki: a kitűnô beszédészlelési készséget és az empátiát (a beleérzô készséget).
E kettô szintje és működése magyarázza azt, hogy például több évtizede külföldön élô – fiatal felnôttként kikerült – emberek beszédén még erôsen érzôdik az anyanyelv hatása, vagyis akcentussal beszélnek. Hangsúlyozandó azonban, hogy – bár akcentusos – beszédüket az anyanyelvi környezet probléma nélkül megérti! Ugyanakkor az idegen nyelvi beszéd észlelése, megértése nem jelent már számukra gondot. Ilyen beszélô/hallgatókkal gyakran találkoztam, például Amerikában. Nézzük meg a másik oldalt: számos olyan ismerôsöm van, akiknek az idegen nyelvi beszéde csaknem akcentusmentes, mégis adódnak kisebb-nagyobb mértékű észlelési, megértési nehézségeik.

A megoldás

Ha elfogadjuk azt, hogy a kettôs vagy többszörös megfeleltetés nem jó, sôt kifejezetten káros – márpedig ez így van –, akkor miként magyarázhatóak az elôzôekben leírtak?
A megoldás abban van, hogy a beszédfeldolgozás folyamata rendkívül bonyolult, s egy bizonyos nyelvelsajátítási szint fölött már sokkal kisebb mértékben hat a saját beszédprodukció az elhangzó beszéd értésére, mint korábban.
A beszédmegértés csak részben az elhangzott közlés „hangzásának” felismerése; erre még számos folyamat épül, amelyek meghatározzák a végeredményt. Ilyen például az egyéni szókincsben (a mentális lexikonban) történô keresési stratégia és sebesség, az asszociációs működések minôsége vagy éppen egyfajta kulcsszó-stratégia alkalmazása.
Ezek teszik lehetôvé, hogy az akcentussal beszélônek mégse legyenek feldolgozási gondjai. És ugyanezek a folyamatok felelôsek azért, hogy az eredeti idegen nyelvihez közeli beszédet produkáló személyt észlelési, megértési stratégiái idônként zsákutcába viszik.
Az azonban bizonyos, hogy az a beszélô, akinek a beszédét az anyanyelvűek alig értik, ugyancsak alig-alig képes az idegen nyelv feldolgozására, megértésére.
Újra és újra visszatérek bizonyos pszichés folyamatokhoz is, amelyek döntôek a beszédmegértés működésében.
Ha görcsöt okoz a beszélônek a megértési nehézség, akkor és amiatt egyre fogyatkozik az esélye, hogy túljusson rajta; a „görcsölés”, azaz a gátlás éppenhogy: fokozódik. A megoldás pedig csak az lehet, hogy nagyon tudatosan, de a megfelelô türelemmel kell gyakorolnunk az idegen nyelv megértését magát, bízva benne, hogy ha anyanyelvi szintre nem is, de egy elfogadható, használható feldolgozási szintre el tudunk jutni.

Egyik napról a másikra – gondtalanul

Aki már átélte, tudja, milyen különleges az az élmény, hogy „kinyílt a füle”, vagyis szinte egyik napról a másikra azt veszi észre, hogy nem jelent gondot az elhangzottak megértése.
Hadd hívjam fel a figyelmet arra is, hogy észlelési, megértési nehézségek anyanyelvünkön is adódnak, csak ezeket alig vesszük észre, esetleg természetesnek tartjuk, illetve a megtörténtükkor nem gondoljuk azt, hogy nem tudunk jól magyarul, nem restelkedünk miattuk …, tehát a másodlagos gátlás nem alakul ki.

Egy lehetséges „módszer”

Befejezésül egy személyes élmény: felnôttként jutottam ki elôször angol nyelvi környezetbe, Amerikába. Nagy szerencsém volt, hogy egy kollégám azt tanácsolta, sokat nézzem majd kint a televíziót. Csak a tengerentúlon értettem meg, miért. Elôször a tévéreklámok, majd a különbözô tévéműsorok s a mindennapos „erôltetett” (szótár nélküli) olvasások segítségével jutottam el oda, hogy három hét elteltével már fel mertem venni a telefont … Bevallom, nagyon büszke voltam.
97. március

Tovább a következő cikkhez |Vissza a tartalomjegyzékhez