Hajdú Zsuzsanna
Három és fél nap „mélyvízben”!
Utójáték – Zsuzsa Bécsben
‘95. szept.
17.
Délben érkeztem. Magyar szállásadómtól elmentem az osztrák ismerôsömhöz,
Fernandához, akivel rögtön egy háromórás városnézô körútra indultunk. Beszélgettünk.
Lassan, érthetôen beszélt, s bizony, bele kellett jönnöm a válaszolgatásba. Kis
idô múlva már nem is kellett annyit gondolkoznom egy-egy mondaton.
A végére
kifáradtam. Angol szavakat is kevertem a németbe, de ez csak engem zavart. Értettük
egymást.
‘95. szept. 18.
Dél körül mentem az iskolába, hogy gyakoroljak.
A jövendôbeli tanárommal elpróbáltuk a műveket a keddi felvételire. Szinte mindent
értettem abból, amit a zenével kapcsolatosan mondott – pl. hogy nyugodtan, énekelve
manuálok, dallamosan. A kantinban megettünk egy sütit és beszélgettünk. Ott volt
a regisztrátor is, a tanár úr segédje, aki „osztrákul” beszélt vele. Amit ôk beszéltek
egymással, az nehéz volt…. Lesz még, mit megszoknom!
Ott maradtam még gyakorolni.
Este hazamentem. Az osztrák rádióhírekbôl nemigen értettem semmit. Hiába, olyan
a tempójuk!
‘95. szept. 19.
A felvételi napja. Reggel az írásbeli teszt
jól sikerült. Kottázni kellett. Amit közben mondtak, elég világos volt. Néhány
új szót kellett csak megjegyeznem elôzô nap (mint pl. szűkített, bôvített hangközök).
Az orgonavizsga is jól ment. Ott már nem kellett sem érteni, sem beszélni. Huszonnyolcból
tizenötöt vettek föl. (Köztük voltam.)
Örültem, de kicsit szomorú is voltam.
Egy csomó jó dolgot és barátot kell otthagynom Magyarországon. Este még maradtam.
El kell intézni még egy-két dolgot.
‘95. szept. 20.
Nagyot aludtam, s tiszta
fejjel ébredtem.
Reggel a tanárommal találkoztam az iskolában. A beiratkozáshoz
segített a papírok kitöltésében.
Megint a kantinban ettünk valamit, és a zenérôl
vagy egy órácskát beszélgettünk. Kérdezgettem, hogy milyenek voltak a többiek
stb. Azért igencsak jól jött még, hogy a kedvemért érthetôen, lassabban igyekezett
beszélni. De végül is: értjük egymást, s ez olyan természetes, mint a belélegzett
levegô!
Visszatekintés
két év bécsi élet és orgonatanulás után
Arra
kértek, írjam meg pár sorban e könyv számára, mi történt velem az elmúlt két évben,
s mire mentem a nevezetes 14 napos németemmel. Vegyes érzésekkel teszem, hiszen
a tanulásomról akkoriban megjelent cikkek és hirdetések más és más reakciókat
váltottak ki az emberekbôl, ismerôseimbôl. Voltak, akik egyenesen csodáltak a
teljesítményem miatt. Voltak, akik viszont hitetlenkedtek, s azt kérdezték tölem,
valóban igaz-e, amit írtak, vagy nem. (Azaz kétségbevonták a történet igaz voltát.)
A
dolog érdemét tekintve: azóta, hogy kikerültem Bécsbe, elég jól boldogulok a mindenapi
életben. Aki azonban azt hinné, hogy Bécsben az emberre csak úgy, magától ráragad
a nyelv, az nagyot téved. Mindig találkozik az ember egy-egy új szóval. A második
szemeszterben kötelezô német kurzusra kellett járnom, majd az év végén vizsgát
tennem. A vizsga „sehr gut”-ra – azaz „nagyon jóra”, értsd: jelesre – sikerült.
A kurzus érdekes volt, s számomra inkább csak az új szavak megtanulása jelentet
feladatot. Megkaptam itt nyelvtani tudásom rendszerezését, amely egyébként a legjobbnak
bizonyult a csoportban.
Nyelvi nehézségeim – fôleg szókincsbeli korlátaim –
a zenetörténet tanulásánál jelentkeztek, de ezt sikerült mégis áthidalnom. Német
nyelvű tankönyvünknek, a zenei DTV Atlas-nak nem igazán hétköznapi a nyelvezete.
Szerencsémre van magyar nyelvű kiadása is, így aztán e két könyvet párhuzamosan
olvastam. Megúsztam a szótárazást, és sikeresen vizsgáztam ebbôl is.
A negyedik
szemeszterben egyébként tanulgattam kicsit itt kint is a VillámNémet Krimi-sorozatból.
Találkoztam újdonságokkal, melyek az árnyaltabb önkifejezést jelentik a nyelvben.
Tehát van még mit tanulnom – a szakmából is, a németbôl is. Úgy tűnik, sohasem
tudhat eleget az ember ...