Makara György

Ki izzadjon…?
Nyelvtanulást – önkínzás nélkül!

„Az állatok nem egyszerű reflexmasinák.
Már a hangya vagy a méh idegrendszere is tanulásra és kommunikációra alkalmas, a patkányagy pedig „arra is képes, hogy a képzeletében lejátszódó eseményekbôl vonjon le következtetéseket, és ezekbôl tanuljon. Nagyon sokáig azt gondoltuk, hogy ilyen feladatra csak az emberi agy alkalmas.”
Csányi Vilmos: „Az állatok tanulása a természetben”

Az élôlény szinte szüntelen kutatja a számára fontos jelenségek elôjeleit. Ha gyanút fog, s netán meg is bizonyosodik róla, hogy egy jel tényleg elôjel, attól kezdve késedelem nélkül igyekszik reagálni rá. Valószínűleg így keletkezik a feltételes reflex, inkább az értelem, mint a puszta ismétlôdés termékeként.
Az ember mégis értelmetlen ismételgetésekkel kínozva önmagát magolva tanulta a nyelveket; nem pedig az agy természetes működésére, a tanulságos minták megfigyelésére hagyatkozva. De – amint kiderült – új korszak kezdôdhet most, hiszen emberhez méltóan is megy e tanulás.
Természetes körülmények között, például idegenben, a gyerekek szinte tökéletesen, s a felnôttek is legalább elfogadhatóan megtanulják az idegen nyelveket. Szemünk elôtt hát a jól működô minta! Az élet által találomra szerkesztett, „kaotikus tananyag” – benne a szétszórt felismerni valókkal – eredményes, sikeres.
Igazi talány: a hagyománytisztelô nyelvoktatáshoz szerkesztett szöveggyűjteményekkel a tanítás gyakorlata ennél ugyan miért nem eredményesebb, és egyáltalán, miért van az, hogy sokan minden igyekezetük ellenére egyszerűen képtelenek vele a nyelvet akárcsak a használhatóság elemi szintjéig is megtanulni?

Valami itt nagyon nincs rendben …!

Lehet, hogy egyszerűen csak melléfogunk? Alapvetôen?!
Tanítási és tanulási kultúránk hagyományainak alapjait vakhit védi. Neveltetésünk folytán kritika nélkül elfogadandónak tartjuk azt, ami nemzedékrôl nemzedékre száll. Vétkezzék hát bármekkorát is, eredménytelenségeinek okát magában a tanításban, – történetesen a nyelvtanításban, a tradícióinkban, az alapokban – keresni csak társaságban megengedett téma. De a többnyelvűség könnyű elérése mégsem csak magánügy. Illik, nem illik? – akár provokatívan is, de – beszélni kell róla! Mert a használható nyelvtudás – ha meg is kell fizetni az „árát” – elérhetô kell, hogy legyen.

A „piac” ebben nem old meg semmit

A nyelvtanítás elégtelen hatékonysága nemhogy krízist teremtene, de eme üzletágnak még éltetôje is. A különféle nyelvoktatási módszerek s nyelviskolák fôleg az újrakezdôkbôl és a konok fel-nem-adókból élnek, s egymással ádáz reklámküzdelemben állnak. Verseng velük a távoktatás számos műfaja, válfaja. A kiadók újabb és újabb könyvekkel, kazettákkal és programokkal árasztják el a piacot, s virágzik a nyelvtanfolyami turizmus. Kínálatban nincs hát hiány – s keserű tapasztalatokban sem.

Aki teheti, külföldre küldi hát a gyerekét …

S a túl rövid kint-tartózkodásnak sovány az eredménye. Valaki 2 hónapra küldte ki csemetéit Németországba, s aztán megkapta ôket Dr. Neves némettanár, hogy „vért izzadjon velük”. A gyerekek mindent értenek ugyan, mondanak is – de hibásan. A szórendi szabályokat, a ragozást, az idôegyeztetést, a vonzatokat nem nekik találták ki!
Szabályokra fittyet hányva érteni, beszélni, vagy az iskolás szabályossággal jószerivel „semmire se menni”!?
Középút ne lenne?

Hogyan lehet helyes
és egyúttal könnyed nyelvhasználatra szert tenni?

A megoldás nyilvánvalónak, pofonegyszerűnek tűnik – és az is: tanuljuk meg a beszélt szövegeket
1. jól érteni,
2. elismételni, kimondani, de
3. tartózkodjunk minden idô elôtti, önálló szövegalkotástól!
Így nem lesznek saját, hibás megoldásaink, s így azok nem is rögzülhetnek! És addig?

Reprodukálni elôször, s csak azután produkálni!

Tudjuk: ez ugyan ellenkezik a legtöbb nyelvtanítási hagyománnyal, de nem a józan ésszel! Egészen más az a kifejezési repertoár, amely a „túléléshez” kell, megint más az a passzív szókincs és megértési nyelvtan, amely a jelentés kitalálásához szükséges.
A részletes szabályok „ismerete” a fogalmazáshoz kell. Ha kezdetben nem fogalmazunk, akkor a fogalmazási nyelvtan is késôbbre halasztható.

Tehát a kulcs: a „megértési nyelvtan”!

Ez az eligazodás és a különbségtevés képessége. Az „egész” valamelyes ismerete már, de még a részletek pontos ismerete nélkül. Sajnos nem egykönnyen mérhetô, nem igazán ellenôrizhetô … – fájlalhatják a pedagógusok!
Nem úgy a nyelvtanulók! Hiszen a tapasztalatból, a nyelv használatából spontán módon kiszűrôdô tudás ez, amely élvezetes, „heurisztikus” felismerésekbôl, megsejtésekbôl táplálkozik, kíváncsiságot ébreszt a mögöttes összefüggések iránt. Utána jöhet tehát az autodidakták egyéni tanulása és/vagy a tanári tréning.

Elméletváltás, fordulat – ha úgy tetszik, forradalom kell!

Például abban, hogy ne a szókincsbôl és a tudatosított, tanított nyelvtani szabályokból épüljön fel nyelvtudás, hanem fordítva: – miként az az idegenben való nyelvelsajátításban történik – a megértett nyelvbôl tárulkozzék fel elôbb a benne rejlô nyelvtan, hogy késôbb majd meg ebbôl szülessék meg az aktív nyelvhasználat!
Abban is, hogy nem magát az aktív szókincset kell szótanulással „magolással” és fogalmazás-gyakorlással azonnal célba venni, hanem hagyni lehet, hogy a felhalmozódó passzív és az ún. inventív szókincsbôl váljék ki az aktív szókincs, a maga természetes módján!
És végül: a nyelvpedagógiának tekintettel kell lennie végre ama „tökéletlen többségre” is, amely számára az elvont nyelvészeti fogalmak valójában érthetetlenek, üresek, semmitmondóak. Nekik, akik a beszéd során a figyelmüket egyedül a jelentésen, s nem pedig a formán tartják, nos, nekik a konkrét nyelvi példák rendszerébôl lehessen – ne pedig a szakzsargonban róla szóló tanításokból és a dresszúrákból kelljen – megismerni az idegen nyelvet.
Vagyis: nem lenne szabad az embert oly módon tanítani nyelvre, mintha ô lenne az a bizonyos „reflexmasina”. Bár az igazi képességeinket mozgósító tananyagot készíteni merôben új szempontok szerint kell, és bizony nem könnyű, mégis inkább ebbe izzadjon bele valaki (igen: maga a tananyag alkotója), mintsem majd használatába a tanár és a tanuló!

Nyelvtanulás – a megértés villámfényében

Dr. Dálnoki-Fésűs András és a jelen sorok írója irányítása mellett működô fejlesztô csapat egyszer csak arra ocsúdhatott, hogy a tananyag, melyet csinált, már régen nem csak a relaxációs nyelvtanulás eszköze, és – mit kerülgessük? – szemben áll már szinte mindennel, ami a hagyománytisztelô nyelvpedagógia gyakorlata. Így megszületett a „nyelvtanulás a megértés villámfényében” módszer-elnevezés.
Bemutatásakor, 1994 ôszén csendesen elmondtuk ugyan a magunkét, de kiderült, hogy nyelvtanítás piaci zsivajában ez nem elég. Mára az eredmények is feljogosítanak rá, hogy pregnánsan kimondjuk:
Ahhoz, hogy az agy a nyelvi szabályok egymásra következô alkalmazásait kielemezhesse, s hogy rendszerét átláthassa, a megértett minták felhalmozódására van szüksége! Kell legyen egy elérendô „küszöbszint”. Az elégséges mennyiségű tapasztalat az, ami a természetes nyelvtanulásban, ha teljességgel rendezetlenül is, de magától összejön, és éppen ez az, ami a hagyománytisztelô nyelvoktatásból végzetesen hiányzik. A szabályismertetés és az idomító gyakoroltatás hiába is próbálja pótolni.
A receptünk tehát: jól válogatott, mindenki számára érthetôvé tett idegennyelvi minták megfigyelhetô és szokatlanul nagy bôsége. Ennyi az egész – hogy vele az agy spontán elemzô képességét munkába állítsuk.
Azt, hogy a tanuló elôismereteitôl függetlenül, minden magyarázat nélkül magától értse az idegen szöveget – mint azt oly sok helyt elmondtuk már – nagyon egyszerűen érjük el. Úgy, hogy a hangkazettán az idegen mondatok elôtt elhangzik fordításuk is. (Ez nagy hatású és messzire vezetô újításunk – a fordulat nélkülözhetetlen alapja.)
Fontos következménye, hogy az új szavakat egyáltalán nem szükséges leckérôl-leckére az elsô találkozásra memorizálni: hiszen – megértésükben – késôbb is kisegít a fordítás. A kezdô tananyag kis szókinccsel dolgozik, de a nyelvtani szerkezetekben változatos. A szöveg meghallgatásával és kimondatásával, elismétlésével vezeti be az idegen nyelvbe a tanulót, vagyis ha a hagyománytisztelô nyelvpedagógia fôleg „megnyilatkoztató – fogalmaztató – beszéltetô”, – akkor a mienk: „hallgattató – megértetô – kimondató”.
A használható nyelvtudás alapja: az idegen nyelv belsô hallásképe. Ezt tankazetták hallgattatásával lehet kialakítani, és a szövegfelismerési „kulcsingereket” tilos hibásan rögzíteni. A szöveget csak anyanyelvi beszélôkkel szabad bemutatni, sôt, igen célszerű több beszélôvel, más-más hangsúlyozással és többféle beszédtempóban is.
A kiejtés, az artikuláció motorikus begyakorlására is szüksége van a nyelvtanulónak, nehogy nyelvhasználata gátjává majd az akadozó nyelve váljék!
De hogyan is? Beszélnünk kell, miközben – hagyomány ide vagy oda – fogalmaznunk még nem szabad! (A saját kiejtés ráadásul eltorzíthatja a helyes belsô hallásképet …)

A kiejtést hibátlan szövegen kell tehát gyakorolni!

Ha jól még amúgy sem tudhatunk, nem kell még, nem is szabad önállóan fogalmaznunk! Annak is eljön az ideje.
A közmondással ellentétben: a változatlan ismétlés – a hozzászokásnak és az unalomnak – s nem a tudásnak az anyja. Csínján kell bánni vele! Mi ezért ismételtetés közben a kazettán a beszélôt vagy a mondathangsúlyt váltjuk, és a beszédtempót, a szövegterjedelmet növeljük. Nem mellékes: ettôl van mire figyelni, s ez fenn is tartja a figyelmet.
Azután: ugyanazt a történetet többféle megfogalmazásban – vagyis redundáns szövegek változataiban is – megmutatjuk. Ez a szókincs spontán megjegyezését javítja, s a nyelvi, nyelvtani elemeket „transzformálva” új kombinációkba helyezi.

Új kombinációk!

A mondatba „mozdulatlanul belelapuló” nyelvi formák és nyelvhasználati titkok fölött átsiklik figyelmünk! Magunktól felfigyelünk rájuk, amint megmutatkoznak, mozgásba jönnek. Szövegvariációik, kombinációik árulkodnak a nyelv rendszerérôl és magátólértetôdô szerkezetérôl. Ebbôl kell tehát elegendô mennyiségű tapasztalat, hogy agyunk átlássa, megértse a nyelvtani transzformációkat, e lényegét tekintve oly egyszerű rendszert, s maga is hozzálásson a saját a kombinációk alkotásához.
Az ilyen nyelvleckét legelôször teljes figyelemmel hallgassuk meg! Hiszen akárcsak egy zajhoz, az idegen nyelvhez is lehet figyelmetlenül hozzászokni, rá szinte érzéketlenné, „süketté” válni.
Fiatal nyelvtanulóknál* bevált a „villám-tananyaggal” a tanulj „egyvágtában egyvégtében” halmozó, „ismeret-kazlazó” módszer. Egyszeri meghallgatással, megállás nélkül haladnak a nyelvtanulók a leckék során. E minden hagyománnyal ellentétes gondolat – úgy tűnik – felfedezésnek bizonyult. Fontosabb és talán a nyelvtanuláson is túlmutató felfedezés ez, semmint hogy magyarázatához több tény, tapasztalat szerzése ne lenne kívánatos!

A tudás anyja: az érdekeltség és a kíváncsiság.

Vajon kell-e az ismétlés is a nyelvtanulásban, és ha igen, mihez? Talán! És ha igen, akkor bizonyára a dinamikus sztereotípiáknak, az öntudatlan cselekvésláncoknak kialakítása az, amihez kell. A rutinos alkalmazás, az aktív nyelvhasználat anyja a begyakorlás és a mindennapos gyakorlás is, – ám korántsem a tudatosság, vagy a szabályismeret.

Begyakorlás!

Ehhez már megosztott figyelem is elég. Házimunkák, barkácsolás, közlekedés, kutyasétáltatás stb. közben szóljanak tehát a már hallgatott nyelvleckék kazettái! „Háttértanulás” ez, vagy ahogy Amerikában nevezik: „no time learning”. Jól felkészít a beszélôi szerepre is.
S hogy nézeteink jók-e, s jó felé vezetnek-e? Szerencsére kipróbálhatja már bárki, és dönthet róla maga a „jelenkor”, hiszen megvalósítottuk ôket.
95. november

Tovább a következő cikkhez |Vissza a tartalomjegyzékhez