Makara György

A csúcs meghódításra vár

A mai ember életében az idegen nyelvek ismerete egyre fontosabb szerepet játszik. Gyermekeink taníttatásában pedig szinte központi helyen álló kérdés, hogy fiaink, lányaink egy-két nyelvet valóban megtanuljanak – vagy legalább is eredményes nyelvvizsgát tegyenek belôlük. A családok az idôgazdálkodásban, a költségvetésben még szűkös idôkben is kiszorítják maguknak a szükséges forrásokat, és aki csak teheti, külföldre küldi gyermekét nyelveket tanulni – és ez nem csak nálunk van így!
Az idegen nyelvi környezetben rövid idô alatt megszerzett nyelvtudással viszonylag jól értik a nyelvet, könnyedén használják is; ám a tanulás során a kommunikációban bevált, amúgy azonban hibás nyelvi elemek – kellemetlen kavicsok a szandálban – rögzülnek bennük, és ily módon a nyelvhelyesség sokszor szinte helyrehozhatatlanul sérül.
Ezzel ellentétes a hagyományos nyelvtanulás, ahol a nyelvtani szabályokat kiragadott formájukban tanítják, és kondicionáló tanítással rutinná teszik. Csakhogy sokak számára nagy feladat a nyelvészeti elvontság és az elôbeszéd gyakorlati összekapcsolása. Akiknek ez mégis sikerül, azoknak is nagy nehézségekkel kell szembesülniük, mert természetellenes, hogy beszéd közben arra figyeljünk, miként beszélünk s nem arra, hogy mirôl és mit.
A nyelvi hibátlanságot ha így eléri is, az önmagát beszéd közben félszemmel árgusként figyelô ember irigykedve tekint az önfeledten, ám hibásan csacsogókra. Ezt látván ki is vitatná, hogy: a nyelvek szabályainak absztrakt, általános ismerete – használatukhoz valójában szükségtelen!
Ezt – hogy nyelvtanítás során a hibáktól mentes nyelvhasználatot elsajátíttassuk, és közben tételes nyelvtani ismeretekkel tanulókat ne traktáljuk –, olyan kihívásnak, olyan csúcsnak kell tekinteni, amelynek meghódítására eddig nem igen tettek kísérletet. Pedig az életszerű nyelvelsajátítás eredményessége napról-napra izgatóan tárja elénk: az ember alkalmas az ilyesfajta nyelvtanulásra.
A „nyelvtanulás a megértés villámfényében” módszerrel sikerült elérni, hogy mindenfajta nyelvtani szabályismeret nélkül értsünk az idegen nyelven, ám azt, hogy ugyanígy hibátlanul fogalmazzunk is, azt módszerünkkel – azt eddig – nem sikerült megoldanunk.

A király – meztelen?

Igaz-e, hogy így, sommásan sikertelen lenne az ember a nyelvek tanításában - tanulásában? Ellenpéldának tízezrével ott vannak a nyelvtanárok, tolmácsok, szakemberek stb. Ôk látszólag megbirkóztak – ki könnyen, ki nehezen – a feladattal. Csakhogy többnyire ôk sem képesek saját intellektuális szintjükön használni a nyelvet. Egyedül a gyermekkortól fogva bilingvisek – az eleve kétnyelvűek – képesek erre.
Az idegen nyelvek megtanulásában talán éppen azok a nyelvtanulásról alkotott elképzelések okozhatják a kudarcokat, amelyeket az alkalmazott nyelvpedagógiai tudományok a tanulásról tudni vélnek.
A nyelvtanulási-nyelvelsajátítási folyamatok legszembetűnôbb eltérései útbaigazítottak már sok vonatkozásban arról, vajon miként és fôleg mitôl is tanuljuk meg természetes körülmények között a nyelvet használni, és mitôl nem sikerül ez sokaknak önsanyargató nyelvtanulásuk során. (Azzal mégsem áltathatjuk magunkat, hogy csak annak nem sikerül, aki lusta vagy tehetségtelen!) Új alapoknak, új rátekintésnek – azaz egy hiányzó, új paradigmának – kereséséhez nincs más támpontunk, csak a sejtés, az intuíció, a heurisztikus út. Nem „számos pontján”, de alapjaiban szorul reformra a nyelvoktatás, sôt, e változás igazi revolúciót, az eddigiekhez képest szinte minden téren merôben más megoldást kell hogy jelentsen.
A „csúcs” az olyan nyelvtanítás lenne, melyben a nyelvhasználat szabályai mindenfajta elvont és részletesen kifejtett szabályok tudatosítása nélkül, pusztán a nyelvhasználati mintákból és azok korrekcióiból való tanulás folytán alakulnának ki, s amellyel a helyes és könnyed csevegésig, a spontán, önfeledt, mégis hibátlan nyelvhasználatig juthatnánk el, s nem zavarhatna önnön beszédünk folytonos, tudatos ellenôrzése, amikor más nyelven szólunk.

Kié a kompetencia?

Persze, magas beavatottságot igénylô, elvont szakkérdés a nyelvtanítás mikéntje – tarthatják róla azok, akik a tanítói szolgáltatás oldalán állanak –, és ez látszólag így is van. Csakhogy az érintettek: a nyelvet tanulni akarók igényeit még nagy anyagi- és idôáldozatok árán is csak csekély mértékben s rejtett hibáktól terhesen, nehezen működtethetôen, hiányosan elégíti ki ez a szolgáltatás.
A tudomány tekintélyén nem ejtenek-e vajon csorbát az ilyetén nézetek? Lehetséges, hogy a humán tudományok idevágó ismeretanyaga nem nyújt megfelelô eligazítást egy ilyen „egyszerű” szakkérdésben? Bizony, lehetséges. Gondoljunk csak ebbe bele az alapok szintjén!

A tanulásról alkotott elképzelések

Az élet lényegének megértésére irányuló törekvéseink rendre kifulladnak az örökletesség és a tanulékonyság, a gondolkozás és a cselekvés, az emlékezet és a felejtés lényegének megértésén. Ugyanígy az ember agyi működésének a tanulás és viselkedés szempontjából legfontosabb részleteirôl, az ember tudatáról, képzeletérôl, emlékezetérôl, beszédjérôl, gondolkozásáról, cselekvésérôl alkotott elképzeléseinkbôl pont az ezek mibenlétét illetô alapvetô felismerések hiányoznak, mégpedig teljességgel. Hisz van ugyan létükrôl tudomásunk, működésükrôl tapasztalatunk, ám mibenlétük – rejtély!
A tanulásnak és az ismeretek alkalmazásának lényegérôl a modern természettudományok még kevésbé tudnak bármit is mondani. S nem is valószínű, hogy belátható idôn belül ebben változás lenne várható...* Annak ellenére sem, hogy a részletekrôl szóló kutatások szakirodalma könyvtárnyi és nôttön nô.
Persze: gyermeki énünk a felnôttek mindentudásáról beléoltott illúziójáról nehezen mond le, a tudomány presztízse elôtt meghajló felnôtt az iméntiek feltevését átgondolás nélkül, „kapásból” elutasítja.
De mit tegyünk? A lényegbeli ismeretek űrjét homályos elképzelésekkel, analógiákkal, sejtésekkel töltjük, töltöttük ki. Cselekvéseinket e kollektív elképzelések és jól beágyazódott elôítéletek irányítják. A gyakorlat szempontjából a kérdés csak az, hogy milyen – jó, vagy rossz – irányban teszik ezt; céljainkhoz közelítünk-e általuk, vagy éppenhogy rossz ösvényen járunk miattuk, – és eredményét tekintve, úgy tűnik, a nyelvoktatás az utóbbin jár.
Merre tovább?

Már a „nyelvtanulás a megértés villámfényében” módszer elôdje, a relaxációs nyelvtanulás sem holmi iskolás, erôltetett, azonnali beszéltetésre – nem „dadogtatásra” – épült, hanem: mások beszéd-viselkedésének fültanújaként a hallgató, ám mindent értô megfigyelésre.

A villám-tananyagokban a ráismeréses nyelvtanulási elemek lehetôvé teszik, hogy ismeretlen szavakat tartalmazó, tetszôleges szövegeket bárki megértsen. Elôbb „fürödj meg” így a nyelvben, és tapasztald azt meg, teljes közegét!
Ennek – azaz a modelltanulás megfigyeléses szakaszának – nincsen ugyan semmi azonnal látható és azonnal mérhetô hatása a viselkedésre, mégis olyan látens, azaz lappangó tudást eredményez, amely beleolvad a gondolkozási folyamatba. Különösen erôssé és önmagától fontossá válik az olyan emlékkép, amelyre vissza-visszatérô volta miatt felfigyelünk és elôbb-utóbb szinte már a legapróbb részleteibôl ráismerünk. (Lásd: reklámozás-technika.) Ám a ráismerésekbôl való tanulás elôfeltétele: az egész jelentésének legalább egyszeri megsejtése, vagy ha lehet: pontos megértése.

Tanulás – „forró nyom” mentén

Módszerünkben az idegen mondat jelentésének elsô, anyanyelvi közléséhez azonnal csatlakozik az idegen mondat hangzásképe, és így olyan együttes benyomást kelt, amelynek emléknyomai egy darabig – mondjuk: négy-öt percig – mint „forró nyom” szinte bizonyosan megmaradnak.
A következô és az utána következô új és új mondat hasonló élményének „forró nyoma” rátelepszik a megelôzôre … Négy-nyolc mondat forró nyomának halmazában azonban az „alul lévô” elsôk hűlnek ugyan, de még „nem hűltek ki”. Eléggé elevenek ahhoz, hogy ha az eredetit – vagy egy hozzá hasonlót – újra megmutatunk, még ráismerjünk! Mégpedig – és ez a fontos mozzanat! – úgy, hogy még pontosan tudjuk is róluk, hogy e mondatok mit jelentenek.

Gondolkozás az idegen nyelven

Az idegen nyelvű beszédhez a jelentés így mondatonként, most már minden fordítástól mentesen kapcsolódik. Bekövetkezik a nagy pillanat: a beszédet magán a másik nyelven értjük. Nincs is idô, hogy magunkban lefordítsuk, mert máris a következô és az arra következô mondat közvetlen megértésének élménye – egy örömteli, különös élmény – következik. És mire felocsúdhatnánk, az eredeti forrónyom-halmaz egy „egyszeresen megerôsített forrónyom-halmazzá” válik.
Mielôtt azonban „túlcsordulna” elménk, két-három szövegrészlet forrónyom-halmazait összefüggôen másodszori újrahallgatással, ráismertetéssel újra megerôsítjük. Hatásos, ha a szöveget még más elôadásban, immár nehezebben követhetô beszédtempóban mutatjuk be a további megerôsítések során.
Szokatlan élmény, hogy a tanuló maga nem is érzi, nincs tudatában annak, hogy abból, amit hallott, elméje bármit is megjegyzett volna.
Ugyan ki is tudná hiánytalanul felsorolni, milyen sok és fontos dolog lehet, ami a nyelvlecke hallgatásából – az agynak pedig oly fontos foglalatosságokat adva – látszólag magától rögzül? Akik ilyent tapasztaltak már, arról számolnak be, hogy a legváratlanabb helyzetekben, idôpontokban a lecke komplett mondatai vagy kifejezései egyszerre csak, látszólag minden ok nélkül, eszükbe jutnak.

Az alap: a beszédmegértés kialakítása

Bizony: ez a közérthetô, egyszerű kijelentô mondat minden itteni között a legeretnekebb, legpogányabb az ortodoxok szemében … A mondat és mondatszerkezet hallás (és írás) utáni felismerése nagyon fontos bázist teremt meg, azt a belsô hallásképi alapot, amelyhez viszonyítva értjük meg a különféle kiejtésű beszédet, amelyre épülve megtanulhatjuk a már hallott szöveget reprodukálni, majd késôbb saját beszédünkben, fogalmazásunkban produkálni is. (Ha hibás belsô hallásképet rögzítünk, eltorzult lesz ez a kiindulási alap is.)
A jól szerkesztett nyelvlecke szövege és elôadása a tanulságos nyelvi élményeket sűrítményként, igen nagy koncentrációban is tartalmazhatja. Belé kell hát sűrítsük azokat a nyelvi elemeket, amelyek a nyelvhasználat mikéntjét – a nyelvtan szabályait – elvont magyarázatok helyett markáns minták pregnáns különbségeiben mutatják meg. Elménk a kis különbségek és változások spontán észlelésére, felnagyítására és tudatosodására igen kifinomult. A „csúcs” meghódításához ezt a természetes képességünket kell ügyesen kihasználnunk. Ám addig is: nem elég az idegen nyelvi beszéd megértése, rajta – helyesen – beszélnünk is kell!

A kombinált megoldás

Bár a nyelvhasználati szabályok spontán érzékelésének és eltanulásának néhány fortélyát eddig is felismertük és alkalmaztuk is a „villám-tananyagokban”, ezek még csak a jó nyelvérzék kifejlesztésére, a nyelvtan megbízható megalapozására elegendôek. Ma tehát marad a kombinált megoldás, azaz a jól megalapozott nyelvi áttekintés és a majd erre ráépülô nyelvtani begyakorlás.
Iskolai tapasztalatok igazolták ezt az elgondolást. Jól megalapozott beszédértésre és a belôle fakadó csevegési készségre ráépülve vissza lehetett késôbb kanyarodni a hagyományos nyelvoktatási technikákhoz is. Igen gyorsan és eredményesen tettek szert a tanulók a nyelvvizsga követelményeknek megfelelô nyelvismeretre.
Ám a „csúcs” meghódításáról letenni már nem lehet! A villám-módszerrel „jó felszerelés” birtokában vagyunk, és már az „utolsó táborhelyünkön” állomásozunk. Innen látszanak már a jó ösvények, a járható kaptatók, melyeken tovább kell haladnunk. Belátható idôn belül kiderül, hogy a csúcs megadja-e magát.
‘97. március

Tovább a következő cikkhez |Vissza a tartalomjegyzékhez