Pléh
Csaba
A nyelvelsajátítás mint elméleti kérdés
Az anyanyelv rendszerének spontán kibontakozását a gyermeknél, mely meglepô gyorsasággal megy végbe az elsô öt életévben, gyakran szembeállítják a nyelvtanulással.
Az elsô nyelv
elsajátítása
spontán, a saját hibákból tanuló s egyszerre több szinten
végbemenô folyamat.
Ezzel szembeállítva a nyelv hagyományaink szerinti tanulása
lassú, tudatos, elemzô folyamat lenne, melyben a produkciót megelôzi a szabály,
s erôs önellenôrzés (monitorozás) jellemezné, ami a folyékony beszéd akadálya
lenne (Krashen, S.).
A nyelvelsajátítás kutatásának kiinduló tétele, hogy
amikor egy és ötéves kora között a gyermek megtanul beszélni, nem pusztán egy
szokásrendszert sajátít el, hanem leképezi anyanyelve nyelvtani rendszerét is.
Intuitíven és spontánul egy nyelvtant alakít ki, mely fokozatosan közeledik
a közösségben érvényes nyelvtanhoz. Jó bizonyíték erre a gyermeknyelvben megfigyelt
hibázások sokasága (lót, kenyért), illetve az újítások (lábtyű, kicsuk), melyek
arról tanúskodnak, hogy a gyermek eleinte egyszerűbb szabályokat használ, mint
a felnôtt.
A mai kutatás
egyik fô vitatott kérdése, hogy
tényleg szabályokat tanul-e a gyermek vagy valójában nagyon kifinomult szokásrendszereket,
ahol sokezer elem használatát tanulná meg.
Egy másik vitatéma, hogy milyen
szerepe van a környezetnek, s milyen a súlya a gyermek spontán nyelvtanalkotó
képességének e folyamatban?
A behaviorizmus a környezet jelentôségét, az utánzást
s az egyszerű tanulást hangsúlyozta. Ezzel szemben a generatív (vagyis: létrehozó)
nyelvtan felfogása és az innátizmus – vagyis: a veleszületett képesség hangsúlyozása
– az önfejlôdést emeli ki. Számos szociális elmélet is a környezet szerepét emeli
ki, azt hangsúlyozva, hogy még a nyelvtan kialakulásában is társas szabályrendszereket
kell keresnünk s nem száraz szabályt.
Számos kognitív – azaz: megismerési – fejlôdéselmélet (pl. Piaget) a nyelvelsajátítás folyamatát az általános értelmi fejlôdéssel magyarázza, míg az innátizmus a modularitást – vagyis: változó egységekbôl építkezést – képviseli e téren is: a nyelvi fejlôdés egy önmagában álló, más megismerési rendszerektôl független rendszer kibontakozása.
Több kéttényezôs felfogás is létrejött (Slobin D., Pinker S.), melyek szerint a tartalmi és formai tényezôk viszonya – azaz: értelmes közlések kialakításának és nyelvtani elemek használatának viszonya – változik a gyermekeknél különbözô életkorukban. Kezdetben segítik a gyermeket a tartalmi, kognitív összefüggések, késôbb azonban önállósul a nyelvtanépítô rendszer.
Valójában a nyelvtanulás elméletének és ma még keserves gyakorlatának nagy kérdése, hogy miként használjuk fel a gyermekek elsô nyelvelsajátításáról az egyre halmozódó és tisztázódó adatokat.
95. november